6. A búcsúzás fájdalma és a viszontlátás öröme (16, 16-24)

A. Szövegkritikai szempontból a 16. vers még annak is feltűnik, aki csupán hallgatja az evangéliumot. A legtöbb embernek ugyanis ez a változat cseng a fülében: "... ismét egy kis idő, és viszontláttok engem; mert az Atyához me­gyek." [69] A befejező mondatot azonban a régibb, illetve a jobb kéziratok nem tanúsítják: így hiányzik a P⁶⁶-ból, valamint a Codex Sinaiticus és Vaticanus szövegéből is. E befejezés a 17b-ből származik, amelyben azért fogalmazhatták meg kérdés formájában a tanítványok, mert Jézus a 14,28 és a 16,10 szerint már beszélt arról, hogy az Atyához megy. - E sok szóismétlést tartalmazó perikopa hagyományában egyébként számos egyéb változatot is fellelhetünk.

Filológiai szempontból ugyanebben a 16. versben két különböző igét talá­lunk: az egyik a jelen időben álló, az e világi és egyszer véget érő látást jelölő theórein, a másik pedig a jövő idejű opszeszthe me, amely a megdicsőült Úr látá­sára utal. A utóbbit - főleg az öröm érzékeltetése céljából - a "majd viszontlát­tok engem" kifejezéssel próbáltuk visszaadni. [70] Ám a német (és a magyar) nyelvben az ilyesfajta próbálkozások ellenére sem lehet megnyugtató módon érzékeltetni a kétféle látás különbségét. - A 21. versben tudatosan meghagytuk az eszkatologikus hangzású "gyötrelem" (thlipszisz) kifejezést, amely már a má­solókban is megütközést keltett, mert többnyire a lüpé (szomorúság, fájdalom) szóval cserélték fel. Ugyanez a vers az öröm okát így fogalmazza meg: "mert ember született (egennéthé) a világra". János nem azt mondja, hogy "a világra (vagy világba) jött". Saját hatalmából, öntevékenyen Krisztus, az igazi világos­ság jön a világba, az ember azonban csak passzív módon beleszületik (Krisztus aktív világba jövésével kapcsolatban ld.: Jn 1,9; 3,19; 11,27; 12,46). [71] - Az asszony órája (21. v.) érkezőben van, amit az aorisztoszban álló élthen ige fejez ki. A 13,1-ben ugyanez az igealak szerepel, és most is az előbbihez hasonlóan fordítottuk. Az "eljövőben lévő óra" mindkét esetben ugyanarra a valóságra utal. - A 24. versben álló erős perfektumot (peplérómené) a "teljes legyen" kife­jezéssel adtuk vissza.

B. A szinoptikusok csak egyetlen alkalommal utalnak a fájdalmas szülés ké­pével a végső időre: "a vajúdás kínjainak kezdete mindez" (Mk 13,8). E kép voltaképpen ószövetségi eredetű (Iz 21,3; Jer 30,6; Oz 13,13; Mik 4,9-től), és a végső szükséghelyzet ábrázolására szolgál. Csak János alkalmazza a jézusi szen­vedés és megdicsőülés leírására, amennyiben ezt az eseményt a tanítványok csoportja küszöbönálló fájdalomként és örömként éli meg.

C. Kérdés, hogy e részletben mit kell értenünk a "kis idő" vagy "rövid idő­tartam" utáni "viszontlátáson". Egyes szentírás-magyarázók úgy vélik, csupán a Feltámadott húsvét utáni megjelenéseire kell gondolnunk. Mások a szóban forgó verseket az Úrnak a végső napon való megjelenésére vonatkoztatják. Ám a János-evangélium sajátosságai közé tartozik, hogy kijelentései gyakran több­értelműek: erre sok évvel ezelőtt egyik úttörő munkájában már Oscar Cull-mann is rámutatott. [72]

A 22-23. versek szavai olyan örömre utalnak, amelyet nem vesz el senki, és olyan állapotról beszélnek, amelyben már nincs nyitott kérdés. Ezekből inkább úgy látszik, hogy a parúzia utáni örök boldogságot kell szem előtt tartanunk, amelyből az Úr közelében részesülünk.

Más megfontolások azonban inkább a parúzia eszméje ellen szólnak: 1. A viszontlátás gondolata szempontjából a 14,18-21 és a 16,16-24 részlete világos párhuzamot alkot: az előbbiben azonban a tanítványok belső, hívő látásáról van szó, és nem az egész világ számára való megjelenésről, ami a parúziáról alkotott képhez jobban illene. - 2. A kérő ima, amelyre Jézus felszólít (24. v.), a parúzia után tárgytalan lenne.

Az is bizonyos azonban, hogy a "viszontlátás" kifejezést nem korlátozhatjuk csupán a húsvét utáni néhány megjelenésre. A 14,18-21-gyel való párhuzam ugyanis ezt a korlátozást sem javallja. Emellett a jézusi válasz (16,19-27) in­kább olyan hosszan tartó állapotra utal, amely még az evangélium olvasói szá­mára is időszerű (23. verstől). A tanítványok szinte méltatlankodó kérdezős­ködése arról, hogy mit kell érteni a rövid (mikron) idő kifejezésen, annak a közösségnek kérdését tükrözi, amelyben János evangéliuma keletkezett: mikor tér vissza az Úr?

A szülésre és az ezt követő örömre utaló kép (21. v.), valamint az elmenetel és a visszatérés szűkszavú bejelentése (16,28) látszólag a szenvedésnek azokra a közelgő napjaira vonatkozik, amelyek Jézus keresztre emeléséig és megdicsőülé­séig tartanak. Nyilvánvaló azonban: túloznánk, ha a teljes szöveget is a szen­vedésnek csupán e néhány napjára korlátoznánk.

A 16. fejezet többjelentésű szövegei leginkább a liturgia közegéhez illenek. A búcsúzásról szóló részletet először nagycsütörtökön olvassuk, és az Úr kö­zelgő szenvedésére vonatkoztatjuk. Ám húsvéti időben is olvassuk, és ekkor inkább a Feltámadottól való elszakadásra emlékeztet bennünket. [73] Ha pedig az egyházi évtől eltekintünk, megállapíthatjuk, hogy a szükségben és üldözések között élő keresztények minden időkben éppen a szülési fájdalmakról szóló 21. versben találtak vigaszt önmaguk számára anélkül, hogy ellentmondásba kerül­tek volna a szerző által szándékolt többféle mondanivalóval.

D. Az anyák szülési fájdalmával kapcsolatos kép az Ószövetségben viszonylag gyakran szerepel. Néhány előfordulási helyéről már a B pontban beszéltünk. E kép a holt-tengeri írásokban sem ismeretlen. [74] A Mk 13,8 említett utalásától eltekintve azonban nem találjuk meg a szinoptikus evangéliumokban. Más a helyzet viszont a levelekben. Pál egyik legrégibb írásában ezt olvassuk: "Ami-kor azt mondják: békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső rom­lás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni" (1 Tessz 5,3). A Rómaiakhoz írt levélben (8,22) Pál így változtatja meg a képet: "Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajú­dik mind ez ideig." A szülésnek ez az ősi képe csak a Jel 12,1-2-ben kap sajáto­san keresztény, egyháztani és krisztológiai értelmezést: [75] "Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott." Ezután a Jelenések könyvének szerzője határozottan utal a gyer­mek-Krisztusra (5. v.), majd a 17. versben valamennyi hívőre is, akinél "meg-van a Jézus bizonyságtétele".

E háttéri szövegek ismeretében, amelyek az asszony szülési fájdalmainak ké­pével ábrázolják a szükséget és a fájdalmat, világossá válik a 21. vers egyedül­álló volta. Elérkezik ugyan a "gyötrelem", de ez már az újszülött gyermek fe­letti öröm állapotára is utal. A vers végső fokon a pászka misztériumára vonat­kozik, amelyben a fájdalom és az öröm elválaszthatatlanul összetartozik.