A valósággá soha nem lett álom.

Avagy a szerző elárulja magát… és…és

éljen a Metallica!

Az iskolából hazafelé mindennap megállt a kirakat előtt. Úgy körülbelül félúton. Volt benne remény. Fájdalmas remény. Reménytelen fájdalom,. Egyetlen egy hangszert látott csak. Egy gyönyörű fekete gitárt. Karácsony ünnepe közeledett. Önmagával vívott hosszú harc után nyitott be az üzletbe. Hárman voltak bent, a tulaj és két vásárló. Egy öregedő, kissé morcosnak tűnő ember, egy jól öltözött „afféle üzletember” és egy húsz év körüli, bőrkabátos fiú. Beszélgettek. Bátortalanul lépett oda a pulthoz. Mindhárman felé fordultak. Összeszedte a bátorságát és belekezdett a mondókájába:

- Egy furcsa dolgot szeretnék kérni. Nekem nincs pénzem, esélyem sem, hogy itt vásároljak… - - hadarta egyre gyorsabban – de életem legnagyobb ajándéka lenne, ha csak a kezembe vehetném az a csodálatos fekete gitárt ott a kirakatban. Kérem szépen. Kérem.

Azt várta, hogy kinevetik, majd kizavarják a boltból – „de akkor is meg kell tennem” – ismételgette magában már hetek óta. De nem nevettek rajta. Nem dobták ki.  Egymásra néztek és az idős tulaj odament a kirakathoz, leemelte a gitárt. Érezhető ünnepélyességgel adta a fiú kezébe. Ahogy átvette elsírta magát. Nem akasztotta a nyakába, hanem magához szorította és sírt, zokogott boldogan, ahogy még soha életében. A többiek szeme is megtelt könnyel. Szerették a zenét. A zene volt az életük. Értették a fiút. A bőrdzsekis srác szólalt meg, hosszú percek után megtörve a csendet:

- Vedd fel!

Nem parancsolt, kért. Ahogy a könnyeit törölgető fiú – aki egy hálás pillantás után -  nyakába akasztotta a gitárt… érezték, hogy történt valami. Valami megváltozott. Valaki megszületett. Az üzletember szólalt meg először:

- A gitár a tied fiam. – majd odafordult a tulajdonoshoz és azt mondta: megveszem neki.

Az idős úr bólintott. A bőrdzsekis srác odalépett az erősítőhöz és egy kábelt a fiú nyakában lévő gitárhoz kapcsolt. És felvillant egy apró piros fény. Várakozóan néztek rá. A fiú felemelte tekintetét és kissé ijedten azt mondta:

- Én nem tudok gitározni, én csak…

és a sírás, egy másik fajta, kezdte szorongatni a torkát. De a három ember csak mosolygott és egyszerre mondták neki:

- Csak próbáld meg!

A fiú próbálta felidézni a videón látott koncertek mozdulatait, a dallamokat amiket a suliból hazáig dúdolt magában, amelyek benne születtek, amelyeket szült a fekete gitár utáni vágy… és lassan a hurokhoz nyúlt… ami megszólalt nyers volt, de… olyan mélyről jött… hogy  mindnyájan azt érezték le kéne hogy térdeljenek.

A fiú most ott állt, nyakában – szinte vele teljesen eggyé válva – ott ölelte őt a gitár… és a kezeit – szétnyitott ujjait bámulta hitetlenül. Boldogan. Ha itt most véget ért volna világ ő együtt suttogta volna annak Urával:

- Beteljesedett!

Így kezdődött egy karrier? Így „kezdődött” egy szerelem.

Vargabetű?

A valósággá soha nem lett álom II.

Egy kiürült whisky-s üveg hevert mellette a földön az ágy jobb oldalán. Gitárja gondosan a sarokba támasztva. A fürdőszobából behallatszott a zuhanyzó hangja. Kissé tompán, de érdeklődéssel figyelte az ajtót. Szerette ezt a pillanatot, mikor a nő – vizes haját törölgetve – belép. Olyan – fogalmazta meg magának – mintha kinyitnék egy könyvet, valami albumot sok fotóval, egy afféle gazdag, illusztrált életrajzot. Ha meztelenül lép be, törölközővel haját szárítgatva, vagy az ott található fekete selyem fürdőköpenyben, vagy éppen fürdőlepedőbe csavarva testét… fellapozom egészéletét. Persze – ezt is mindig hozzátette – lehet, hogy tévedek. S ilyenkor mindig húzott egyet az üvegből. Szerette, ahogy végigmarja torkát, ahogy elzsibbadt tőle a nyelve. Most azonban az üveg már üres volt. A zuhanyzó nő is késett. Felült. Szeme először az órára tévedt – hajnali kettő – majd a gitárjára a sarokban. Felkapta a kispárnát maga mellől és… de aztán visszahanyatlott a párnák közé. Megfordult vele a világ, szédült… és hirtelen birtokba vette egy kép és egy dallam. Európában járt, Itáliában… - alig múltam 16 – Toszkána… még az illatokat is érezte, a lágy nyári szellőt… egy falusi ház egyszerű, de mégis oly költői képe tört elő emlékei közül. És egy dallam, egy ének, amit az ebéd készítése közben dúdolt a házasszony. Anyjának volt osztálytársa. Szobrász. Még Firenzében tanultak együtt az Akadémián. Próbált megszabadulni az emléktől – valahogy olyan keserű volt az íze – de a kép és a dallam nem hagyta magát. Mintha… - gondolta szinte már kétségbeesetten – akarna tőlem valamit. De miiiit? Megint felvette a whiszky-s üveget, ahogy a szájához emelte rájött, hiába. De ahogy az ablakon beszűrődő fényben megcsillant kezében elöntötte… egy furcsa józanság. Felkelt az ágyból és felöltözött. Vállára akasztotta gitárját és kilépett az ajtón. A lépcsőn ment le…. Intett a szálloda portásának és már kint is volt az éjszakában. Esett. Megállt, égre emelte arcát és élvezte ahogy végigfolyik rajta a víz. Milyen jó, hogy a gitárom…- és megérintette a vízhatlan tokot, amit menedzsere erőltetett rá egy alkalommal. Hálás volt. Határozott léptekkel indult meg a stadion felé, ahol aznap este a koncertet tartják majd. A turné szorgalmas, láthatatlan munkásai dolgoztak – dolgoztak egész éjjel. Amíg én… - mondta magának röstelkedve, mikor megérkezett. Szeretettel üdvözölték, kicsit ugyan meglepődve, mert ilyenkor nem szokott… de hát „ezek a zenészek már csak ilyenek” pillantással nyugtázták, és folytatták munkájukat. Kibontotta gitárját leült a színpad közepén és játszani kezdett. A Toszkánában hallott dallamot próbálta előcsalni. Lassan kibontakozott, színesedett, egészen az övé lett. Az egyik technikus egy vezetéket hozott neki, gitárjára csatlakoztatta és… hajnali három körül, tisztán – könyörtelenül – ahogy ő szerette mondani – felhangzott az új szám első változata. Megállt mindenki, figyelték, hallgatták. Egy mikrofon is oda került eléje. A rá jellemző mosollyal köszönte meg és… és énekelni kezdett. Lehunyta szemét. Nem gondolkozott. Hagyta, hogy az emlék szülte érzései szavakba szűrődjenek: „Szelíd dombok között… egyedül… a köbe és fába, színekbe rejtett csend… és… és volt ott egy leány… bársonyos tekintete öltöztette…” A munkások leültek és elrévedve hallgatták a balladát. Ők is ott jártak a messzi toszkán tájon. Talán mind szerelmesen keresve a leány tekintetét. Mikor felemelte fejét és elengedte a húrokat felhangzott a taps. Ő egy kicsit szégyellte magát. Szégyellte, mint egy gyerek, akit rajtakapnak, hogy elcsente a mazsolát, amit a vasárnapi süteményhez használtak volna és… nem meri bevallani, hogy a szomszéd kislánynak akart vele örömet okozni. Megint a húrok közé csapott és az imént hallott dallam most a rá annyira jellemző, gyors, vad, kemény – könyörtelen – formában szólalt meg. Felnevettek és megint kitört a taps. Letette a gitárt, intett a munkásoknak, és beállt ő is a színpadépítésbe. Megint meggyógyultam – gondolta még egy pillanatra – majd egészen belefelejtkezett abba amit csinált.

A valósággá soha nem lett álom.

Avagy a szerző elárulja magát… és…és

éljen a Metallica!

Céltalanul sétált. Nem zavarta, hogy az aszfalt cseppfolyóssá olvadt a napsugarak dühödt, embert kínzó tombolásában.  Nem zavarta semmi. Semmi… talán annyi mégis, hogy… él. Egy söröző … akadt meg a szeme a feliraton. Bement. Rendelt egy korsó Spátent, majd kért még hozzá valami keményet. Egy filmben látta még évekkel ezelőtt a „tengeralattjárót”, ezt próbálta most ki, amikor a pincérlány letette elé a két poharat. A feles lesüllyedt a korsó fenekére. Jól esett neki, ahogy a keserű folyadék végigmarta a torkát. Keserű, pont mint… de nem fejezte be mert éppen akkor az asztalához lépett egy lány és a legnagyobb természetességgel leült. S nem csak hogy leült, de érdeklődve figyelte. Lassan letette az asztalra a kezében lévő poharat és érdeklődve nézett vissza. Segíthetek valamiben? Nagyon udvarias akart lenni, s mégis… volt a hangjában némi agresszió, vagy legalábbis bosszúság. Ezt a másik egyből megérezte. Széles mosollyal az arcán válaszolt: igazából nem, én azért jöttem, hogy segítsek neked. Majd hirtelen elnevette magát, ahogy a fiú bamba arcot vágott. Nem vagyok egészen hülye. Az nem, hanem egy földre szállt angyal! – mondta most már nyílt ellenségességgel, bár nem lehetett leplezni a hangjában bujkáló érdeklődést és a meglepetés szülte… a lány megint nevetett. Köszönöm, hogy angyalnak neveztél. Ez igazán hízelgő. És úgy csinált, mintha elmerengene a mondottakon és élvezné, hogy szárnyak vannak a hátán. Nem tudta, hogy mit szóljon… azt érezte magában, hogy tehetetlen. Tehetetlen és… nem vette le a szemét a másikról, próbálta kitalálni, hogy mit is akar tőle. Nem ment,..

A lány segített neki: Újságíró vagyok. Riportot fogok veled készíteni. Megint oda fognak rád figyelni, ettől jobban leszel és akkor nem kell… ízé… szóval híres meg ilyesmik, kapisgálod igaz? Szóval én leszek a megmentőd, mert most éppen rossz passzban vagy meg minden.  

Hát ez hihetetlen. Szemét, pimasz dög – fakadt ki egészen brutálisan, fellökve az előtte álló poharat, hogy a lánynak minden ügyességére szüksége volt, hogy elugorjon és ne legyen nyakig sörbe áztatott.

Az előbb angyal, most pimasz dög. Állhatatlan egy pasas vagy, mondhatom. – kiabálta vissza neki. A sörözőben mindenki őket nézte. Jól szórakoztak. Kell egy kis buli az életbe, attól lesz élhető. Különösen ha az másokkal történik, s mi csak nézelődök vagyunk. De a lányon is látszott, hogy jól szórakozik – el nem tűnt volna arcáról a mosoly semmi pénzért. A fiú, minden átmenet nélkül, visszaült az asztalához, s magára erőltetett nyugalommal figyelte az előtte álló, őt fürkésző teremtést. Ülj le! – mondta most neki, szelíd bár kissé remegő hangon. Bocsáss meg az iménti… heveskedéseimért! Heveskedés? Bunkó módon viselkedtél. – szögezte le a lány s egy lépést hátralépett, várva az újabb dühkitörést, de az elmaradt. Most a fiún volt a sor, hogy elmosolyogja magát, sőt vigyorgott egyet kajánul, látva a lány mozdulatát. Meghívhatlak valamire? – kérdezte most, már egészen barátságosan. Mondjuk egy málnaszörpre, vagy egy eperturmixra? S várta a hatást. Rendicsek – érkezett meg a felelet – egy pohár tejet kérek. Kiscica. – dünnyögte magában. Majd az asztalhoz intette a pincérnőt, elnézést kért, és… még két pohár tejet rendelt. Mindig ilyen pimaszul cserkészed be az áldozataidat? – kérdezte a lányt miután az letette eléjük a két poharat. Attól függ, ki az illető. Úgy éreztem, veled ezt kell alkalmaznom, és bejött mert most itt ülünk egy romantikus helyen, gyertyafény nélkül, egy jó italt szopogatva… és felemelve poharát a fiúéhoz koccintotta és nagyot kortyolt belőle. … Amúgy én egy nagyon csendes, visszahúzódó leány vagyok ám. – tette még hozzá, ahogy letette poharát. A fiú csendben nézte a lányt, a kis fehér csíkon elidőzött a szeme, amit az imént fogyasztott tej hagyott a lány ajkai körül. Ok! Nyertél. Holnap délelőtt van időm a riportra, de most mennem kell. Adjak címet, telefonszámot vagy bízzam rád és megtalálsz? A lány felé nyújtotta kezét: Ide, írd, a tenyerembe! Itt a tollam is. Időpontot is! A fiú megfogta a lány kezét és írt.

A következő írásomat egy pályázatra készítettem

A szabadság fénye

Utálta az ékszereket. Az anyjára emlékeztették, aki teleaggatta magát velük és közben… legyintett. Egy könnycsepp is végigcsordult az arcán. Vívódott. Küzdött önmagával. Már hosszú percek óta… a kirakat előtt állt, táskával a kezében, szeme – nyugtalanul – egyik ékszerről a másikra ugrott. Pedig ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, mint a többi megszokott, szürke hétköznap. Az ébresztő óra berregésére ébredt, reggeli, majd busszal a munkahelyre… Szaladt lefelé a lépcsőn. Megint késésben volt. A lépcsőházban, pont a kijárati ajtóban, egyik szomszédjával találkozott. Szegény asszony - kisírt szemekkel - próbálta a kezében lévő csomagokat, szatyrokat felcipelni. Segített neki, pedig… s közben egy egész élet tragédiája rázúdult. A lánya… éppen ma tizennyolc éves, beteg, nagyon beteg… valami vírus… igen, születésnapja van… ma kellett volna hogy először felvegye az ékszert, amit az apjától kapott, még mielőtt… de már régen eladtuk, kellett a pénz, a gyógykezeltetésre, orvosságokra… azóta még szomorúbb… azt hajtogatja, hogy mintha az életét adtuk volna el… fásultan fekszik szobájában, nem eszik, vagy csak alig és… nem beszél…

            Bement hozzá a szobába. Nyomasztó félhomály uralkodott, a függönyök behúzva. A lány a fal felé fordulva mozdulatlanul. Kicsit bután érezte magát. Mit keresek én itt? – hangzott el benne, ott belül, többször is. Megpróbált mesélni neki… beszélt mások betegségéről, nehézségeiről… például arról a kislányról fent a harmadikon… meg hogy a munkahelyén a főnöke milyen undok, biztos ma is már… meg hogy, az idén biztos megnyeri kedvenc csapata a bajnokságot… és hogy milyen csodálatos a házuk előtt lévő park a színes virágokkal. A lány azonban nem szólt semmit, nem is adta semmi jelét annak, hogy figyelne. Elhallgatott és a kezében lévő poharat nézte, a kihűlt tea felszínén játszó fényeket. Majd halkan ennyit mondott: Én utálom az ékszereket. A lány ekkor megfordult és ránézett. Nem szólt, de … szemében ott volt a kérdés: miért? És a fiú mesélt az anyjáról, gyermekkoráról. Mikor befejezte a lány bólintott, majd mélyen a szemébe nézett és azt mondta: A szív dönti el, hogy az ékszer él-e, vagy halott. Lehet egészen tiszta szeretet, én hiszem. S még egyszer megismételte: Hiszem! Elcsuklott a hangja, egy köhögési roham rázta meg egész testét.

A fiú ezen a napon nem ment be a munkahelyére. Órákon át sétált az utcán. Még a szemerkélő esőt se vette észre. Akkor tért csak magához gondolataiból, mikor megállt az ékszerbolt kirakata előtt. …hosszú percek vívódása után lepett be.

Kedvesen köszöntötték. Kicsit elveszettnek érezte magát. Segíthetek? – fordult hozzá az egyik eladó. Iiiigen, egy születésnapra szeretnék… tizennyolc éves… lány… valami szépet… nagyon szépet… kivettem minden megtakarított pénzem… utazni akartam… - mondta alig hallhatóan.

Szeretettel, hangjában büszkeséggel, mutatta meg neki a szebbnél szebb ékszereket, érmeket, dísztárgyakat. A fiú szeme még a kirakatban megakadt egy kitűzőn, egy pillangón. Három szín, három csodálatos üzenet díszítette: fehér, zöld és piros. Hazája lobogójának színei! S mióta egy előadásban hallotta, hogy ezek jelölik a hit, remény és szeretet erényét is… különösen is átjárta szívét valami mély, és jóleső érzés, ha e színekkel találkozott. Talán – gondolta most – elhúzom majd a függönyt, a fényben megcsillannak a kövek, és az ő szívébe is eljut az üzenet! Elsőként ezt választotta ki. Mert másodiknak egy nyaklánc következett, melynek először a neve fogta meg: rózsalánc. Mikor kezében tartva jobban megnézte… elbűvölte az egymásba fonódó szállak összetettsége. Mint maga az élet! – fogalmazta meg önmagának hirtelen. Eszébe jutott egy apró medál, amit még egyszer, néhány évvel ezelőtt egy tombolán nyert, unokaöccsének farsangi ünnepségén. Egy apró piros kő volt, egészen egyszerű arany foglalatban. Alakja egészen olyan volt, mint egy könnycsepp. Egy véres könnycsepp. Ott hevert az egyik fiók mélyén. Ezt fogom a rózsaláncra fűzni, mielőtt oda adom neki. – mosolyodott el, miközben figyelme már egy gyűrű felé fordult, amit az eladó mutatott neki, mint cégük egyik érdekes alkotását. Egy halványkék kő díszítette egy ezüst és arany virágforma közepén. S ami zseniális – más szót nem talált rá – a gyűrű szétnyitható volt és pillanatok alatt karkötőt lehetett belőle varázsolni. Lenyűgözte… megpróbálta újra gyűrűvé formálni, de bizony nem sikerült, meg kellett kérnie a kedvesen mosolygó eladót. Nem volt olcsó, de… most valahogy az összeg nem számított neki… kicsit talán Aladdinnak érezhette magát e Kincses barlangban.

Szép mosolygós napot! – köszönt el és különös, békés boldogsággal szívében indult haza. Azonban mikor éppen a villamosra szállt volna fel, valami eszébe jutott. Kiment a temetőbe. Virágot vett a bejáratnál. A sírnál letérdelt megfogta a hideg márványt. Majd… Anyu!… anyu … vettem néhány szép ékszert… biztosan tetszenének neked is…. Tetszenének. – suttogta.

Mikor megérkezett, hiába kopogtatott az ajtón. Újra zörgetett. Semmi. A szomszéd ajtó nyílt ki és ezeket a szavakat hallotta, pont azokat, amik már ott voltak a szívében: rosszul lett, kijött érte a mentő… de már nem tudtak segíteni. Meghalt.

Leroskadt a lépcsőre, de nem sírt. Hála volt a szívében. Felment szobájába. Összepakolt. Még annyi pénzem van éppen, hogy odafelé megvegyem a jegyet.- mondta ki félig hangosan. Egy titkos, megmagyarázhatatlan bátorságot érzett magában. Bátorságot, hogy nekiinduljon a világnak. Csak úgy…

Lehunyta szemét. Megpróbálta maga elé képzelni az oly sokszor megálmodott tájat… de a lány halványkék szemeit látta újra. Olvasott bennük és rájött – nem úgy, mintha villámként hasított volna bele a gondolat, hanem egészen szelíden született meg benne a bizonyosság – hogy sokkal nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy itt maradjon. Ott, ahol eddig is élt. Csak… már… egészen… másképp!