Új bejegyzés Frissítés

2008.04.16. 10:49

Hello mindenkinek! Egy "élményemet " szeretném megosztani veletek és.... KÉRNI valamit, kérni IMÁDSÁGOT! A neten kerestem, a Pantokrator nevet beírva, mert hogy Jézusnak erre az ábrázolására lett volna szükségem egy tervemhez... először egy zenekar honlapjára találtam, keresztényes címek, jó kemény zene... majd rákattintottam egy irodalmi folyóirat honlapjára remélve talán találok ott a cikk mellett egy képet... nos... nem találtam képet, hanem valmi egészen mást... íme http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=122 Valószínűleg nem kell magyaráznom már a fenti kérésemet... IMÁDKOZZUNK... nem csak ezért az "úrért", irodalmárért (?), akit ráadásul elhalmoz a "szakma" elismerésekkel: http://www.mimi.hu/magyarok/darvasi_laszlo.html Tudom, hogy nem lehet valakit egyetlen műve alapján megítélni, nem is akarom.. de... ez egy "minőséginek mondott" irodalmi, egyetemi lap... amely hivatott nevelni, irányítani a társadalmat, illetve az irodalom iránt mélyebben érdeklődöket... http://jelenkor.net/main.php?disp=tortenet Vannak kétségeim... de nem ez a fontos, hanem hogy imádkozzunk értük, és kérjük számukra a tisztábban való látást, a tiszta látást és a szent irodalomhoz való eljutást, mely valóban az olvasók lelkét nemesíti és nem valami... ahhhh Uram Istenem könyörülj rajtunk, mert bűnösek vagyunk! Köszönöm hogy csatlakoztok ti is egy fohász erejéig, a közösen mondott ima hatásosabb! Szép napot az Úr legyen veletek!

2008.04.14. 20:44

Mit jelent életemet adni? Erre nekünk kármelitáknak tökáletes példa MÁRIA!!! Mária a legnagyobbat adta nekünk: Jézus Krisztust. Ez az ajándék felülmúlja a világ minden kincsét. Ezt az ajándékot azért tudta nekünk adni, mert előtte már odaadta életét Istennek. Szívének szeplőtelen tisztasága jelzi, hogy a Szentlélek akadálytalanul tudott működni benne. A szeretetnek olyan lángoló tüze járta át, hogy mi alig tudjuk azt elképzelni. Ebben a tűzben soha semmit nem akart magának megtartani. Semmit nem akart birtokolni. Szegénysége volt a legnagyobb gazdagsága. Életét úgy tekintette, mint ami fölött az Atya rendelkezik. "Az Úr szolgáló leánya vagyok" (Lk 1,37) - vallotta magáról. Azért tudott erős lenni Jézus keresztje alatt is, mert kezdettől fogva odaadta fiát az Atyának: "Legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,37). Ezt nemcsak a fogantatás pillanatára értette, hanem egész életére, és életének minden eseményére.Jézus meg akar tanítani minket az adásra. Ha igazán megtértünk, úgy kell nézni életünket, képességeinket, tehetségünket, javainkat, pénzünket, hogy ezek mind Jézus tulajdonai. Ő a főnök, Ő a király, Ő a tulajdonos. Mi csak kezelői vagyunk a ránk bízott javaknak. Ezért kell kérnünk az Urat: "Uram, kérlek, oszd be javainkat, pénzemet, életemet úgy, ahogy Te akarod, mert én a Te szolgád vagyok, legyen nekem a Te szavaid szerint."                                                                              a.

2008.04.13. 18:49

http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/index.html Egy hasznos linket is találtam testvérek!

2008.04.13. 18:45

Találtam egy szép verselemzést Barlay Ö. Szabolcs tollából ide másolom, ja és köszi a szuper beírásokat, és milyen szép színesek!   Váci Mihály:  Még nem elég          Nem elég megborzongni,               De lelkesedni kell!          Nem elég fellobogni,               De mindig égni kell!          És nem elég csak égni:               Fagyot is bírjon el,               Ki acél akar lenni,               Suhogni élivel.          Nem elég álmodozni!               Egy nagy-nagy álom kell!          Nem elég megérezni,               de felismerni kell,          Nem elég sejteni,          hogy milyen kor jön el,               Jövőnket – tudni kell!          Nem elég a célt látni,               járható útja kell!          Nem elég útra lelni,               az úton menni kell!               Egyedül is! – Elsőnek,               elől indulni el!          Nem elég elindulni,               de mást is hívni kell!               S csak az hívjon magával,               aki vezetni mer.          Nem elég a jóra vágyni,               a jót akarni kell!          És nem elég akarni,               De tenni, tenni kell:          A jószándék kevés!               Több kell – az értelem!          Mit ér a hűvös ész?!               Több kell – az érzelem!          Ám nem csak holmi érzés,               de seb és szenvedély               keresni, hogy miért élj,               szeress, szenvedj, remélj!          Nem elég – a Világért!               Több kell – a nemzetért!          Nem elég – a Hazáért!               Több kell most – a népedért!          Nem elég – Igazságért!               Küzdj azok igazáért,               kiké a szabadság rég,               csak nem látják még,               hogy nem elég!               Még nem elég! I.     Régen foglalkoztatott engem ilyen elemi erővel vers, mint ez. Nem is tudom egy ültőhelyben leírni mindazt az értelmi, akarati, érzelmi reflexiót, amit Váci Mihály verse belőlem kiváltott. Sőt még most is kivált.     De nem csupán a vers egésze, hanem minden szava, vesszője, kettőspontja, kérdőjele és gyakori felkiáltó jele. Nem tagadom, ez a vers forradalmat kavart fel bennem, mely olyan, mint az elharapódzó tűz. Nem lehet lokalizálni, nem lehet eloltani a legerősebb vízágyúval sem. Hiába próbálom csak egy témakörre szorítani. Ez a vers bennem egész lényemet felkavarja, és tettre buzdít. Vagyis nem csupán polgári mivoltomat, hazafiúi eszméimet érinti, hanem egyházi életemet is. Úgy érzem, mintha régóta várt prófétai üzenetet hallanék. Végre szavakba van öntve, amit évtizedek óta érzek, gondolok, mondok, hirdetek és teszek! Mégis új, mert ennyire tömören és egyértelműen soha nem tudtam megfogalmazni, amit Váci 47 tördelt sorban öntudatom fókuszába vág: NEM ELÉG, AMIT EDDIG CSINÁLTAM ÉS CSINÁLTUNK... De nemcsak én, mindenki, – és nemcsak a miniszterek, de a főpapok is. És nemcsak a vezetők, de a vezetettek is: mindannyian, globálisan. Sőt nemcsak élők, de holtak is! NEM TETTÜNK MEG MINDENT, SŐT MIRE ELOLVASOM A VERS UTOLSÓ SZAVÁT, ÉS NÉZEM A FELKIÁLTÓJELET, ÚGY ÉRZEM, HOGY SEMMIT SEM TETTEM. MEGBUKTUNK!!! II.     Ez a vers lelkiismeretvizsgálatra kényszerít. Igen, kényszerít, nemcsak ösztönöz, kér, javasol, hanem orrom elé teszi keresztény magyar felelősségtudatom lelki tükrét. Elég, ha egyszer belenéz az ember. A látvány élményétől többé nem tudsz szabadulni. Olyan, mint egy sikoly, mely velőt ráz. Áramütés, mely tested minden sejtjét egyszerre rázza meg. Félelmetes hatású vers. Vörösmarty írt ilyeneket már félig őrülten, amikor „kikapta” a Vén cigány kezéből a hegedűt, meg a vonót... „húzd rá cigány, ki tudja, meddig húzhatod”.     Elemezzük csak a sorokat, szavakra, mondatokra, hangokra és jelekre bontva!     1.) Hatásának titka a tőmondataiban rejlik, azon belül az állítmányaiban. Azokban a félreérthetetlen igékben, melyeket minden próféta, maga Jézus is használt. Érdemes egymás utáni sorrendben végigszemlélni ezt a „rohamosztagot”, katonákat, akiknek szurony van a kezükben: Megborzongni, lelkesedni, fellobogni, égni, lenni, suhogni, álmodozni, megérezni, felismerni, sejteni, tudni, látni, útra lelni, menni, indulni, hívni, vezetni, vágyni, akarni, tenni, keresni, parancsoló módban: szeress, szenvedj, remélj, küzdj.     Ezek az igék belehasítanak az ember lelkébe, még azokéba is, akik jellemtelenül közönyben élnek. Egyszerűen azért, mert olyan igei állítmányok, melyek Igékké válnak, és Valakitől már mindenki hallotta, vagy a templomban, vagy lelke legmélyén, még ha pogány is. Ezeket nevezi Reményik Sándor „Kikelet-igéknek”.     Olyanok ezek, mint a rügyek a jéghideg télben didergő fák, bokrok ágain. Még alszanak, de várják a pillanatot, amikor nem lehet őket visszatartani: rü­gyezni, virágozni, bomolni akarnak. Az ősi ösztön, az Élet van bennük !     2.) Hatásának másik titka a „nem elég” refrénjében rejlik. Összesen tizenötször ismétli rendíthetetlen szívóssággal, kegyetlen keménységgel. Mindegyik külön-külön is véresre sebzi az embert, mint ahogy a világháborúban a rohamra induló, mindenre elszánt bakáink üvöltve törtek rá az ellenségre. Egyetlen fegyverük a puskájuk volt, melynek végére rátették a hegyes tőrnél élesebb, és biztos halált okozó szuronyt. „NEM ELÉG.” Aki ezt olvassa, hallja, kénytelen megadni magát, mielőtt szíven szúrnák maguk a tények.     Váci Mihályt ugyan magáénak vallotta a kommunista diktatúra, de én soha nem így láttam őt! Számomra – különösen most, hogy újból kezembe vettem ezt a versét –, Váci az elégedetlenség, a nyugtalanság, a lázítani tudó próféta. A „nem elég” filozófiája ugyanis magában hordozza a forradalmat. Előkészíti és felkészíti az embert arra, hogy változtasson nemcsak egy-két dolgon, hanem mindenen, ha kell, tizenötször mindenen!     3.) A „kell” tizennégyszer. Tovább víve a párhuzamot. Ha a „nem elég” a puskát juttatja eszembe (Édesapámnak, az „Eiserne brigádos” hős katonának a Manlicherjét), akkor a „kell” a szuronnyal azonosítható. A „még nem elég”-ben sejlik valami megoldás, valami kísérletezési megoldás, valamiféle egérlyuk. De a „kell” nem ismer könyörületet, pardont. Vagy megadod magad, vagy agyonszúrlak, méghozzá nem is egyszer, hanem tizennégyszer, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljak veled, aki idáig engedted tönkremenni az életünket!     És itt álljunk meg egy pillanatra! Ha tisztességesek vagyunk, egyikünk sem mutogat a másikra, mert tudjuk mindannyian, hogy a felelősség alól senki nem bújhat ki. SENKI, akár reverendát viselőről, akár bírói palástban ítélkezőről, akár parlamenti képviselői esküt mutató politikusról, vagy orvosi esküjét megtagadó, abortuszt végző nőgyógyászról, vagy anyáról, apáról, drogos fiatalról, egyetemistáról, szavazni nem menő parasztról legyen szó. Itt mindannyian felelősek vagyunk egymásért és mindenért.     4.) Az állítmányok és az igék szemlélete után, nézzük közelebbről a vers acélszerkezetének boltíveit: mit ölel át ez a monumentális katedrális? Azt hiszem, a lényegre tapintok rá, amikor azt mondom, hogy ez a vers népünk legmélyebb sebeiről fejti le a kötést, de úgy és olyan tapintattal, hogy ne vérezzen be mindent. Váci Mihály ugyanis tudja, hogy sebeinket véres csatákban szereztük, és csodával határos, hogy ennyi tragédia után még élünk, és nem véreztünk el végelegesen és mindannyian. Ezért érzek annyi tapintatot abban a stílusban, amellyel érthetően, de mégis irgalommal mondja, hogy ez még nem elég! A fennmaradáshoz több energia és nagyobb elszántság kell! Látja, hogy szívünkben még van parázs, olykor még égünk, de attól retteg, hogy kiégünk, és olyanok leszünk, mint a kráter, mely valamikor óriási tüzeket dobott ki magából, de ma már kopár és üres.     Magyarán szólva, félt minket a szalmatűz-lángolástól. Azt kívánja tőlünk, hogy tűzben megedzett vassá kalapáljon minket a sors, és akkor a fagyot is kibírjuk! Így válik népe prófétájává a költő, aki acélemberekké akar nevelni minket. Váci a magyar nyelv belső titkának, tömörségének és egy-egy fogalom ellentétté formálásának művésze. Csak gondolkodásunk és nyelvünk sajátos ismerője képes egy mondatban lobogó tüzet és fagyot, közben még a kardnak élessé edzett pengéjét is eggyé kovácsolni! Nem engedi, hogy elernyedjünk. Megsebzett karunknak újra kardot kell ragadnia, mely suhog!     Tudja, hogy mennyire szeretünk álmodozni, fellegekben járni, kínjaink fölé szivárványt varázsolni, délibábokban gyönyörködni. És nem is akar megfosztani őseinktől örökölt gazdag fantáziánktól. De a sejtések álomvilágából biztos és célba vezető útra terel, melyen olykor csak egyedül haladhatunk, elsőként és egyedül, magányosan, hogy aztán másokat is hívjunk, mert tudjuk, hogy milyen kor jön el, és vezetni is merünk!     5.) Hogy e katedrális boltívei mennyire nem a tőlünk idegen kozmopolitizmus eszméit kívánják átölelni, egyértelmű azokban a sorokban, melyekben újabb ellentétpárok feszülnek egymásnak: nem elég a Világért élni és égni. Több kell! – És ezután következnek sorjában azok a fogalmak és eszmék, melyeket a mi korunk már összemos. A próféta azonban tisztán lát, és olyan fokozatokra mutat rá, melyek fölé újabb boltíveket emel. Vörösmarty nemzedéke még így látta sorsunkat. Váci Mihály újból lelkünkbe kiáltja ezeket a nagy igazságokat: Világ, Nemzet, Haza, Nép (a négy közül ez utóbbit öleli legszorosabban magához). Mi újabban az „országot” is ezek közé soroljuk. Bánk bán még nem azt énekelte: „országom”, hanem „hazám, hazám, Te mindenem”. Érdemes lenne külön fejezetben párbeszédet folytatni a költővel, hogy miben látja a fokozatot a nemzet, a haza és a nép között? Tény, hogy mindegyik előtt ott ég felkiáltójelként: „nem elég” az, amit eddig bármelyikért is tettünk. Hogy időrendi sorrendben melyik számára a legsürgősebb, jelzi a „most” határozottságával. Bizonyára azért, mert már 30 évvel ezelőtt ő is úgy látta, hogy népünket fenyegeti a legnagyobb veszély. Ezért megrendítő ez a pőrére vetkőztetett tőmondat: „Több kell most – a népedért!” III.     Pap vagyok, és tanár. A kettőt magamban szétválasztani nem tudom. Ezért írtuk annak idején egybe: paptanár. (Ma hiába keressük a szótárakban, – ismeretlen fogalommá vált.) És éppen, mert szimbiózisban él bennem a tanár és a pap, Váci Mihály versének alaptémája és számos mondata nemcsak a magyar tanárt rázza fel, hanem a papot is megrendíti. Ezért írok erről külön. Lényegében papságom – az első misémtől a gyémántig – arról tesz bizonyságot, hogy ez a velőtrázó vers, mint sikoly, nekünk is szól, az egyháznak, pontosabban fogalmazva: az egyháziaknak, a magyar papoknak, fentről lefelé és lentről felfelé. A legutóbbi időben megjelent statisztika ékes bizonyságul szolgál, hogy népünk még most is, méghozzá elsőként tőlünk várja a megújhodást. Bár a környező országokhoz képest, mi vagyunk, magyar egyháziak, a ranglista utolsó helyén, de még így is megelőzzük a politikusokat, akikből még jobban kiábrándultak, mint belőlünk. Ezért érzem igaznak és nekem szólónak: „Nem elég”, amit eddig tettem, és bár nem jogosított fel senki, kénytelen vagyok leírni: összességében nem elég, amit eddig tettünk. Hiába mondanám, hogy még a börtönt is vállaltam, – érzem, hogy nem elég. Hiába sorolnám fel szent hőseinket, vértanúinkat, a Márton Áronokat, a Mindszentyket, az Apor Vilmosokat, a Brenner Jánosokat, a kivégzett és Dunába rúgott Nővéreinket... –, a jelek szerint nem voltak elegen!?     És szeretném felsorolni a szent és hős magyar „világiakat”, akiket keresztény hitükért vertek agyon. Jelen sorsunk arra késztet, hogy kimondjam: nem elég. Lehet, hogy tévedek, és „ha megjön a nagy Ítélő, Mindeneket lattal mérő” (Dies irae, dies illa), mégis azt mondja, hogy elegendő volt az ő tanúvallomásuk, de amit és ahogy napjainkban cselekszünk, arról népünknek és Váci Mihálynak, a költőnek és prófétának az a véleménye: „Még nem elég”.     A versből azt is ki tudom hámozni, ami miatt ez a megcáfolhatatlan keménységgel kijelentő tőmondat mindenben igazolja a költőt és rajta keresztül engem is, aki csak tolmácsolja gondolatait: Nem elég a jóra vágyni!... A jószándék kevés. Több kell... tenni, tenni kell... és az értelem is kevés... Érzelem kell! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, s keresni, hogy miért élj!     A következő sor már annyira evangéliumi, hogy a költő, tán akaratlanul, de számomra mindenképpen kinyitja, széttárja a természetfeletti dimenziók kapuit: „Szeress, szenvedj, remélj”. Igen! Itt van a magyarázat. Mire az egyházak becsülettel végigjárták népünkkel együtt a hetven évig tartó keresztutat, mostanra belefáradtak, sőt kivéreztek. És az, amit most nyújtanak, enyhén szólva, nem elég! Hol vannak a sebeiket stigmákként hordozó, és szenvedéllyel,

2008.04.13. 18:40

Találtam egy szép verselemzést Barlay Ö. Szabolcs tollából ide másolom, ja és köszi a szuper beírásokat, és milyen szép színesek!   Váci Mihály:  Még nem elég          Nem elég megborzongni,               De lelkesedni kell!          Nem elég fellobogni,               De mindig égni kell!          És nem elég csak égni:               Fagyot is bírjon el,               Ki acél akar lenni,               Suhogni élivel.          Nem elég álmodozni!               Egy nagy-nagy álom kell!          Nem elég megérezni,               de felismerni kell,          Nem elég sejteni,          hogy milyen kor jön el,               Jövőnket – tudni kell!          Nem elég a célt látni,               járható útja kell!          Nem elég útra lelni,               az úton menni kell!               Egyedül is! – Elsőnek,               elől indulni el!          Nem elég elindulni,               de mást is hívni kell!               S csak az hívjon magával,               aki vezetni mer.          Nem elég a jóra vágyni,               a jót akarni kell!          És nem elég akarni,               De tenni, tenni kell:          A jószándék kevés!               Több kell – az értelem!          Mit ér a hűvös ész?!               Több kell – az érzelem!          Ám nem csak holmi érzés,               de seb és szenvedély               keresni, hogy miért élj,               szeress, szenvedj, remélj!          Nem elég – a Világért!               Több kell – a nemzetért!          Nem elég – a Hazáért!               Több kell most – a népedért!          Nem elég – Igazságért!               Küzdj azok igazáért,               kiké a szabadság rég,               csak nem látják még,               hogy nem elég!               Még nem elég! I.     Régen foglalkoztatott engem ilyen elemi erővel vers, mint ez. Nem is tudom egy ültőhelyben leírni mindazt az értelmi, akarati, érzelmi reflexiót, amit Váci Mihály verse belőlem kiváltott. Sőt még most is kivált.     De nem csupán a vers egésze, hanem minden szava, vesszője, kettőspontja, kérdőjele és gyakori felkiáltó jele. Nem tagadom, ez a vers forradalmat kavart fel bennem, mely olyan, mint az elharapódzó tűz. Nem lehet lokalizálni, nem lehet eloltani a legerősebb vízágyúval sem. Hiába próbálom csak egy témakörre szorítani. Ez a vers bennem egész lényemet felkavarja, és tettre buzdít. Vagyis nem csupán polgári mivoltomat, hazafiúi eszméimet érinti, hanem egyházi életemet is. Úgy érzem, mintha régóta várt prófétai üzenetet hallanék. Végre szavakba van öntve, amit évtizedek óta érzek, gondolok, mondok, hirdetek és teszek! Mégis új, mert ennyire tömören és egyértelműen soha nem tudtam megfogalmazni, amit Váci 47 tördelt sorban öntudatom fókuszába vág: NEM ELÉG, AMIT EDDIG CSINÁLTAM ÉS CSINÁLTUNK... De nemcsak én, mindenki, – és nemcsak a miniszterek, de a főpapok is. És nemcsak a vezetők, de a vezetettek is: mindannyian, globálisan. Sőt nemcsak élők, de holtak is! NEM TETTÜNK MEG MINDENT, SŐT MIRE ELOLVASOM A VERS UTOLSÓ SZAVÁT, ÉS NÉZEM A FELKIÁLTÓJELET, ÚGY ÉRZEM, HOGY SEMMIT SEM TETTEM. MEGBUKTUNK!!! II.     Ez a vers lelkiismeretvizsgálatra kényszerít. Igen, kényszerít, nemcsak ösztönöz, kér, javasol, hanem orrom elé teszi keresztény magyar felelősségtudatom lelki tükrét. Elég, ha egyszer belenéz az ember. A látvány élményétől többé nem tudsz szabadulni. Olyan, mint egy sikoly, mely velőt ráz. Áramütés, mely tested minden sejtjét egyszerre rázza meg. Félelmetes hatású vers. Vörösmarty írt ilyeneket már félig őrülten, amikor „kikapta” a Vén cigány kezéből a hegedűt, meg a vonót... „húzd rá cigány, ki tudja, meddig húzhatod”.     Elemezzük csak a sorokat, szavakra, mondatokra, hangokra és jelekre bontva!     1.) Hatásának titka a tőmondataiban rejlik, azon belül az állítmányaiban. Azokban a félreérthetetlen igékben, melyeket minden próféta, maga Jézus is használt. Érdemes egymás utáni sorrendben végigszemlélni ezt a „rohamosztagot”, katonákat, akiknek szurony van a kezükben: Megborzongni, lelkesedni, fellobogni, égni, lenni, suhogni, álmodozni, megérezni, felismerni, sejteni, tudni, látni, útra lelni, menni, indulni, hívni, vezetni, vágyni, akarni, tenni, keresni, parancsoló módban: szeress, szenvedj, remélj, küzdj.     Ezek az igék belehasítanak az ember lelkébe, még azokéba is, akik jellemtelenül közönyben élnek. Egyszerűen azért, mert olyan igei állítmányok, melyek Igékké válnak, és Valakitől már mindenki hallotta, vagy a templomban, vagy lelke legmélyén, még ha pogány is. Ezeket nevezi Reményik Sándor „Kikelet-igéknek”.     Olyanok ezek, mint a rügyek a jéghideg télben didergő fák, bokrok ágain. Még alszanak, de várják a pillanatot, amikor nem lehet őket visszatartani: rü­gyezni, virágozni, bomolni akarnak. Az ősi ösztön, az Élet van bennük !     2.) Hatásának másik titka a „nem elég” refrénjében rejlik. Összesen tizenötször ismétli rendíthetetlen szívóssággal, kegyetlen keménységgel. Mindegyik külön-külön is véresre sebzi az embert, mint ahogy a világháborúban a rohamra induló, mindenre elszánt bakáink üvöltve törtek rá az ellenségre. Egyetlen fegyverük a puskájuk volt, melynek végére rátették a hegyes tőrnél élesebb, és biztos halált okozó szuronyt. „NEM ELÉG.” Aki ezt olvassa, hallja, kénytelen megadni magát, mielőtt szíven szúrnák maguk a tények.     Váci Mihályt ugyan magáénak vallotta a kommunista diktatúra, de én soha nem így láttam őt! Számomra – különösen most, hogy újból kezembe vettem ezt a versét –, Váci az elégedetlenség, a nyugtalanság, a lázítani tudó próféta. A „nem elég” filozófiája ugyanis magában hordozza a forradalmat. Előkészíti és felkészíti az embert arra, hogy változtasson nemcsak egy-két dolgon, hanem mindenen, ha kell, tizenötször mindenen!     3.) A „kell” tizennégyszer. Tovább víve a párhuzamot. Ha a „nem elég” a puskát juttatja eszembe (Édesapámnak, az „Eiserne brigádos” hős katonának a Manlicherjét), akkor a „kell” a szuronnyal azonosítható. A „még nem elég”-ben sejlik valami megoldás, valami kísérletezési megoldás, valamiféle egérlyuk. De a „kell” nem ismer könyörületet, pardont. Vagy megadod magad, vagy agyonszúrlak, méghozzá nem is egyszer, hanem tizennégyszer, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljak veled, aki idáig engedted tönkremenni az életünket!     És itt álljunk meg egy pillanatra! Ha tisztességesek vagyunk, egyikünk sem mutogat a másikra, mert tudjuk mindannyian, hogy a felelősség alól senki nem bújhat ki. SENKI, akár reverendát viselőről, akár bírói palástban ítélkezőről, akár parlamenti képviselői esküt mutató politikusról, vagy orvosi esküjét megtagadó, abortuszt végző nőgyógyászról, vagy anyáról, apáról, drogos fiatalról, egyetemistáról, szavazni nem menő parasztról legyen szó. Itt mindannyian felelősek vagyunk egymásért és mindenért.     4.) Az állítmányok és az igék szemlélete után, nézzük közelebbről a vers acélszerkezetének boltíveit: mit ölel át ez a monumentális katedrális? Azt hiszem, a lényegre tapintok rá, amikor azt mondom, hogy ez a vers népünk legmélyebb sebeiről fejti le a kötést, de úgy és olyan tapintattal, hogy ne vérezzen be mindent. Váci Mihály ugyanis tudja, hogy sebeinket véres csatákban szereztük, és csodával határos, hogy ennyi tragédia után még élünk, és nem véreztünk el végelegesen és mindannyian. Ezért érzek annyi tapintatot abban a stílusban, amellyel érthetően, de mégis irgalommal mondja, hogy ez még nem elég! A fennmaradáshoz több energia és nagyobb elszántság kell! Látja, hogy szívünkben még van parázs, olykor még égünk, de attól retteg, hogy kiégünk, és olyanok leszünk, mint a kráter, mely valamikor óriási tüzeket dobott ki magából, de ma már kopár és üres.     Magyarán szólva, félt minket a szalmatűz-lángolástól. Azt kívánja tőlünk, hogy tűzben megedzett vassá kalapáljon minket a sors, és akkor a fagyot is kibírjuk! Így válik népe prófétájává a költő, aki acélemberekké akar nevelni minket. Váci a magyar nyelv belső titkának, tömörségének és egy-egy fogalom ellentétté formálásának művésze. Csak gondolkodásunk és nyelvünk sajátos ismerője képes egy mondatban lobogó tüzet és fagyot, közben még a kardnak élessé edzett pengéjét is eggyé kovácsolni! Nem engedi, hogy elernyedjünk. Megsebzett karunknak újra kardot kell ragadnia, mely suhog!     Tudja, hogy mennyire szeretünk álmodozni, fellegekben járni, kínjaink fölé szivárványt varázsolni, délibábokban gyönyörködni. És nem is akar megfosztani őseinktől örökölt gazdag fantáziánktól. De a sejtések álomvilágából biztos és célba vezető útra terel, melyen olykor csak egyedül haladhatunk, elsőként és egyedül, magányosan, hogy aztán másokat is hívjunk, mert tudjuk, hogy milyen kor jön el, és vezetni is merünk!     5.) Hogy e katedrális boltívei mennyire nem a tőlünk idegen kozmopolitizmus eszméit kívánják átölelni, egyértelmű azokban a sorokban, melyekben újabb ellentétpárok feszülnek egymásnak: nem elég a Világért élni és égni. Több kell! – És ezután következnek sorjában azok a fogalmak és eszmék, melyeket a mi korunk már összemos. A próféta azonban tisztán lát, és olyan fokozatokra mutat rá, melyek fölé újabb boltíveket emel. Vörösmarty nemzedéke még így látta sorsunkat. Váci Mihály újból lelkünkbe kiáltja ezeket a nagy igazságokat: Világ, Nemzet, Haza, Nép (a négy közül ez utóbbit öleli legszorosabban magához). Mi újabban az „országot” is ezek közé soroljuk. Bánk bán még nem azt énekelte: „országom”, hanem „hazám, hazám, Te mindenem”. Érdemes lenne külön fejezetben párbeszédet folytatni a költővel, hogy miben látja a fokozatot a nemzet, a haza és a nép között? Tény, hogy mindegyik előtt ott ég felkiáltójelként: „nem elég” az, amit eddig bármelyikért is tettünk. Hogy időrendi sorrendben melyik számára a legsürgősebb, jelzi a „most” határozottságával. Bizonyára azért, mert már 30 évvel ezelőtt ő is úgy látta, hogy népünket fenyegeti a legnagyobb veszély. Ezért megrendítő ez a pőrére vetkőztetett tőmondat: „Több kell most – a népedért!” III.     Pap vagyok, és tanár. A kettőt magamban szétválasztani nem tudom. Ezért írtuk annak idején egybe: paptanár. (Ma hiába keressük a szótárakban, – ismeretlen fogalommá vált.) És éppen, mert szimbiózisban él bennem a tanár és a pap, Váci Mihály versének alaptémája és számos mondata nemcsak a magyar tanárt rázza fel, hanem a papot is megrendíti. Ezért írok erről külön. Lényegében papságom – az első misémtől a gyémántig – arról tesz bizonyságot, hogy ez a velőtrázó vers, mint sikoly, nekünk is szól, az egyháznak, pontosabban fogalmazva: az egyháziaknak, a magyar papoknak, fentről lefelé és lentről felfelé. A legutóbbi időben megjelent statisztika ékes bizonyságul szolgál, hogy népünk még most is, méghozzá elsőként tőlünk várja a megújhodást. Bár a környező országokhoz képest, mi vagyunk, magyar egyháziak, a ranglista utolsó helyén, de még így is megelőzzük a politikusokat, akikből még jobban kiábrándultak, mint belőlünk. Ezért érzem igaznak és nekem szólónak: „Nem elég”, amit eddig tettem, és bár nem jogosított fel senki, kénytelen vagyok leírni: összességében nem elég, amit eddig tettünk. Hiába mondanám, hogy még a börtönt is vállaltam, – érzem, hogy nem elég. Hiába sorolnám fel szent hőseinket, vértanúinkat, a Márton Áronokat, a Mindszentyket, az Apor Vilmosokat, a Brenner Jánosokat, a kivégzett és Dunába rúgott Nővéreinket... –, a jelek szerint nem voltak elegen!?     És szeretném felsorolni a szent és hős magyar „világiakat”, akiket keresztény hitükért vertek agyon. Jelen sorsunk arra késztet, hogy kimondjam: nem elég. Lehet, hogy tévedek, és „ha megjön a nagy Ítélő, Mindeneket lattal mérő” (Dies irae, dies illa), mégis azt mondja, hogy elegendő volt az ő tanúvallomásuk, de amit és ahogy napjainkban cselekszünk, arról népünknek és Váci Mihálynak, a költőnek és prófétának az a véleménye: „Még nem elég”.     A versből azt is ki tudom hámozni, ami miatt ez a megcáfolhatatlan keménységgel kijelentő tőmondat mindenben igazolja a költőt és rajta keresztül engem is, aki csak tolmácsolja gondolatait: Nem elég a jóra vágyni!... A jószándék kevés. Több kell... tenni, tenni kell... és az értelem is kevés... Érzelem kell! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, s keresni, hogy miért élj!     A következő sor már annyira evangéliumi, hogy a költő, tán akaratlanul, de számomra mindenképpen kinyitja, széttárja a természetfeletti dimenziók kapuit: „Szeress, szenvedj, remélj”. Igen! Itt van a magyarázat. Mire az egyházak becsülettel végigjárták népünkkel együtt a hetven évig tartó keresztutat, mostanra belefáradtak, sőt kivéreztek. És az, amit most nyújtanak, enyhén szólva, nem elég! Hol vannak a sebeiket stigmákként hordozó, és szenvedéllyel,

2008.04.13. 11:57

Noster  Pater  Asszisztensünk! G-Portál honlapod 2006. április 20-án, 10,39 órai indítással került bejegyzésre. Az első írás 2007. február 20-án, 22,15-kor történt. Jövő vasárnap ünnepeljük ezen honlapod   2  éves  szülinapját! Ez alkalomból + 2008. I. negyedév végét követően, statisztikával jelentkezem. Vállalatok, üzemek, cégek különböző időszakonként, különféle statisztikákat készítenek: számok, diagrammok tükrében elemzik a mögöttük lévő időszakot. Kidolgoznak módszereket, a cél jobb megvalósulása érdekében. 2007. április 13-tól megindult az írás, -mai napon EGY ÉVE  -párbeszéd: gazdagodtunk, megosztottuk egymással gondolatainkat. E honlap "Ékszerdoboz" lett, ahogy írtad 2007. július 10-én Napra napra menü soraidban. Ha a hónapokat 30 nappal számolom, és ez a bázis 100 %-a, akkor a számok, írásaid tükrében a következő %-os megosztást mutatnak:       2007. I. félév                 2007. II. félév                 2008. I. negyedév     26 irás = 28 %              37 írás = 25 %                21 írás =   22 % Ha 2008. március hónapot kiemelem, akkor a diagramm magasra ugrik: 15 írásoddal, 50 %-os a teljesítmény! Marcell Atya a "Kolostori iskola a Kármelen" című könyvében /12-15 oldalon/ arról ír, hogy "100 % a lelkiéletben"! "Átélni és megvalósítani az egyszerűséget, az alázatosságot, a szeretetet, még a szabályokat is, ... az egész vonalon! - 100 %-ig - az elmélet legyen gyakorlattá! 100 %-ban" TEGYEM, TEGYÜK! Ez az év a BIBLIA éve, fontos, szükséges, szeretném, szeretnénk olvasni Szentírás magyarázataidat! Sokak nevében köszönöm fáradozásaidat, idődet, munkádat, mindazt amit e honlapra fordítasz! Köszönöm! Te-deum érte! Hálás szeretettel:      statisztikusod

2008.04.13. 08:53

"Az Úr az én pásztorom" Zsolt. 22.                                                  Jó  Pásztor  vasárnapján Hétvégi eltávozás a kórházból... elővételezett szentmisén... papi-szerzetesi hivatások vasárnapján... Jó Pásztor... nekem az egyik legkedveltebb 22. zsoltár szavai... Elém tárul egy kép: a rablók, az ajtó, a kapus és a pásztor: életszerűen ábrázolják az akkori állattartás körülményeit. A pásztor nem a nyáj mögött jár, nem tereli a juhokat, hanem előttük megy, szólítgatja,  vezeti  őket. A nyáját VEZETŐ PÁSZTOR kép az Ószövetségben feltünik: Isten mint nyája élén járó pásztor vezette ki népét Egyiptomból. Megragadott a hallott evangélium egy képe, egy háromszög: az Atya-Fiú kölcsönös ismerete, ismeretkapcsolata, amely a Fiút mint Pásztort összekapcsol velem, velünk, a juhokkal... bensőséges kapcsolat... a juhok ráismernek pásztoruk hangjára, ezért senki mást nem követnek... A Pásztor gondoskodik,  hogy hívó hangja a juhok számára felismerhető legyen... nevén nevezi... személyesen, kizárólagosan az egyénnek szóló hívással vezeti őket a maga nyomában. Atya-Fiú szeretet kapcsolat továbbadása: Jézus isteni életet ad át övéinek! Jézust az Atya iránti szeretete indítja el útjára, hogy önmaga feláldozásától sem riadva vissza, a szétszórt juhok pásztora legyen. Összegyüjtse, visszavezesse őket ebből a világból az Atyához... A Pásztor ismeri minden egyes báránykáját, tudja, hogy mindegyik más. Nem is egyformán gondoskodik... Jó Pásztorom! Ismersz engem, saját életúton vezetsz...törődni akarok azzal, hogy tőlem mit kívánsz, mert csak így tudok teljes értékű tanítványod lenni, egyben mások számára felelősségteljes "pásztor"! Az Egyház nem ok nélkül alkalmazza a pásztor képét vezetőire. Jézus a JÓ PÁSZTOR! Mi a pásztor feladata? Kovászként éljen és hasson!De hogy kovászként működhessen, ahhoz szükséges, hogy közel legyen az emberekhez, egészen közel. Ha a kovász csak miliméterre is távol van a lisztmennyiségtől, hatástalanságra, eredménytelenségre van ítélve. Ha viszont úgy lesz eggyé az anyaggal, hogy megszűnik kovász lenni, akkor nem képes azt áthatni és átalakítani, hanem az anyag súlya elnyomja. A pásztornak is mindig e kettős követelménynek megfelelően kell élnie: nem e világból valónak kell lennie, mégis ebben a világban kell élnie! Mindegyikünknek van élettere, ahol felelősséget kell vállalnunk, emberek tartoznak hozzánk, akikről gondoskodunk, akikért élnünk és akiket szolgálnunk kell szeretetben. Köszönöm Főtisztelendő, Főszerkesztő Crisi Atyának, hogy Jó Pásztor vasárnapján reggeli elmélkedésként olvashattam a "Napról napra" menü gondolatait! J.

2008.04.12. 13:49

Pál második levele Timóteushoz Részletek a Bibliából "Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az Igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hirnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok - , hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket." (1Tim 2:1-7)                                          a.

2008.04.12. 13:41

Mindent, ami nehéz, érdemes elviselni az örök életért. Kempis Tamás: Krisztus követése III. könyv 47. rész I. Fiam, el ne csüggedj a fáradozásban, amelyet értem vállaltál, s a bajok se verjenek le egészen, akármi történjék, ígéretemben találj erőt és vigasztalást. Én elegendő vagyok arra, hogy minden mértéken túl megajándékozzalak, nem is fogsz sokáig fáradozni, nem szegődik mindenütt nyomodba a fájdalom. Várj egy csöppet, hamar meglátod végét a bajoknak. Egyszer üt az óra, amelyben minden fáradozásod és nyugtalanságod megszűnik. Rövid, alig-való mindaz, ami csak egy ideig tart. Tedd, amit teszel, hűséges munkás légy szőlőmben, magam leszek jutalmad. Írj, olvass, énekelj, fohászkodj, tarts csöndet, imádkozzál, viseld férfihoz illően, ami kedved ellen van, mindezt s még nagyobb küzdelmeket is érdemes vállalni az örök életért. Rádköszönt a békésség egy napon, amelyet előre ismer az Úr, és nem lesz több nappal meg éjszaka, mint itt e világon, hanem örök világosság, végtelen tündöklés, rendíthetetlen béke és biztonságos nyugalom. Akkor majd nem kérdezed, ki szabadít meg engem a halálnak testétől, nem kiáltod: jaj nekem, mert ittlakásom meghosszabodott; mert akkor végső vereséget szenved a halál, az üdvösség kikezdhetetlen véglegessé válik, nem lesz többé aggódás, csak boldog jókedv, szíves és tisztes társalkodás. II. Ó ha megpillanthatnád a szentek mennyei koronáját, s hogy már most is mekkora dicsőségben élnek, pedig evilág megvetette őket, s azt gondolta, arra sem méltók, hogy éljenek; bizony porig alázkodnál, s inkább kívánnál mindenki alattvalója lenni, hogysem csak egynek is parancsolni, nem óhajtanád, hogy ebben az életben boldog napokat érj, hanem inkább örülnél, ha Istenért háborúságot szenvedhetsz, s igen nagy nyereségnek tartanád, ha az emberek semmibe vesznek. Ó ha ráéreznél ezekre az ízekre, és mélyen szívedbe fogadnád, hogy mernél akkor csak egyszer is panaszkodni? Hát nem kell-e az örök életért mindent eltűrni, ami keserves? a

2008.04.06. 20:28

Michel Quoist: Kérlek, kisfiam, ne aludj tovább Haláltusám eltart az idôk végéig -- mondja az Isten. Keresztre szegeznek az idôk végéig... Keresztény gyermekeimnek láthatólag fogalmuk sincs errôl. Megostoroznak, arcul ütnek, felnégyelnek, keresztrehúznak, a szemük láttára halok meg és ôk nem veszik észre. Mint a vakok, nem látnak semmit... Igaz: Keresztények sem lehetnek már, mert akkor nem merülnének el úgy az élet örömeiben, amíg én meghalok... Nem értem, Uram, nem, -- mondja az ember. Ezúttal mégis túlzol!... Ha támadnának, megvédenélek; Ha haldokolnál, oldaladra állnék! Uram, szeretlek!... Nem igaz szó ez, -- mondja az Isten. Csak önmagukat áltatják az emberek. Fennhangon hirdetik, hogy szeretnek. Hiszik is és gyakran egészen ôszintén, -- ezt elismerem. Mégis egyre jobban tévelyegnek, nem látnak és nem értenek semmit! Lassanként mindent eltorzítottak, kiüresítettek és kiszárítottak. Szentséges Szívemet megtisztelik imájukkal havonta egyszer és máris azt hiszik, hogy szeretnek engem. Mintha én is csak tizenkétszer szeretném ôket az esztendô folyamán. Úgy hiszik, hogy valóban szeretnek engem, mert napi imáikat szépen elmormolják, mert megjelennek az esti litániákon, mert böjtölnek minden pénteken, mert gyertyákat gyújtanak és elsuttogják titkos fohászaikat Szentséges Szívem töviskoszorús szobrai elôtt. De én nem gipszbôl vagyok -- mondja az Isten -- nem faragott kôbôl vagy kiöntött bronzból, Hanem élô test vagyok, eleven és szenvedô! Közöttük élek és nem ismernek fel. Rossz a fizetésem, munkanélküli vagyok, szállásom csak barakklakás, a hidak alatt éjszakázom, börtönben szenvedek, kiuzsoráznak minden nap és néha még atyáskodnak is fölöttem. Pedig elôre megmondtam nekik: ,,Amit a legkisebb atyámfiának tesztek, nekem teszitek...'' Ez elég világos. A legfájdalmasabb talán mégis az, jól tudják mindezt ôk is, csak éppen nem veszik komolyan. Megtörték a szívemet, mondja az Isten -- és vártam, hogy akad majd valaki, aki szánalmat érez felettem... de nem akadt! Éhes vagyok, ruhátlan -- mondja Isten. És fázom. Börtönbe zárnak, megcsúfolnak, a földig aláznak. De mindez csak egy kis rész szenvedéseimbôl... Hogy lassan megedzôdjem... Mert az emberek sokkal rafináltabb próbákat is kitalálnak már -- mondja az Isten. Szabadságukkal felvértezetten, félelmetesen felvértezetten, Még kitalálták... ,,Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják mit cselekszenek...'' ..Kitalálták az igazi háborút! Felfedezték a Passiót... az igazi Passiót... Mert mindenütt, hol emberek élnek, ott vagyok én is -- mondja az Isten. Attól a naptól kezdve, amikor közéjük surrantam, mert mindenkihez és mindenkiért jöttem küldetésbe, Attól a naptól kezdve végérvényesen elköteleztem magam, hogy egybegyűjtöm ôket. Gazdaggá lettem és szegénnyé, munkássá és munkaadóvá. Szakszervezeti taggá lettem, de azon kívül is dolgozom, lettem sztrájkoló munkás és sztrájktörô is, mert sajnos, mindenfajta munkát végeztetnek velem az emberek. A tüntetôk mellett állok, de ott vagyok a zsandárok között is, mert sajnos rendôrt és zsandárt is csinálnak belôlem az emberek. A baloldalon állok, de a jobb mellett is járok, sôt még középen is... Német vagyok és francia, majd amerikai és orosz. Észak-koreai vagyok, majd dél-koreai; délvietnámi és északvietnámi; Mert mindenütt ott vagyok, ahol emberek élnek -- mondja az Isten. Elfogadtak és becsaptak, ó, az árulók! Üdvözlégy, Mester!... Íme: velük vagyok, közöttük vagyok, egy vagyok a soraikból. Ôk vagyok!... Nézzétek: mivé tettek engem?... Megostoroznak, felnégyelnek, keresztre húznak; Egymást marcangolva engem tépnek széjjel, Egymást gyilkolva engem ölnek meg. A háborút az emberek találták ki... Én robbanok fel az aknákon, én hörgök végsôt a futóárkokban. Én nyögök keservesen a gránátszilánkok záporában és én esem el a gépfegyver-sorozatok alatt. Én hullatom az embervért minden harcmezôn, Az ütközetek éjszakáin én kiáltom az emberek jaját, És én halok meg emberi halállal a csaták elnémuló, sötét magányában is. Ó, harcok földje, óriás kereszt, melyre minden nap újra felszegeznek az emberek, Hát nem volt elég a Golgota fája? Valóban hiányzott még ez az óriási oltár a szeretet áldozatához? Miközben körülem kacagnak, dalolnak, táncolnak és mint az eszelôsök hatalmas röhej közt keserves keresztre feszítenek?... Légy irgalmas, Uram!... Legyen már elég... Nem akarom!... Nem ez vagyok én!... De bizony te vagy, ez, gyermekem... Te vagy és minden testvéred, mert sok kalapács-ütés kell ahhoz, hogy a szöget a fába verjék, mert sok korbács-ütés kell ahhoz, hogy felhasadjon a csupasz vállak bôre, mert sok tövis kell ahhoz, hagy koronába fonhassák ôket és te ahhoz az emberiséghez tartozol, mely most teljes egészében fölöttem ítél... Nem számít, hogy azok között vagy-e, akik ütnek és vernek, vagy azok között, akik szánalommal néznek; hogy azok között vagy-e, akik csak parancsot hajtanak végre, vagy azok között, akik szótlan hagyják, hogy mindez megtörténjék... Mind bűnösök vagytok: az aktív résztvevôk és a tétlen nézdegélôk: mindannyian!... Csak ne légy, Gyermekem, az alvók sorában, akik még így is, akik még most is tudnak ,,békésen aludni...'', Aludni!... Szörnyűség! Aludni?... Most?... ,,Hát egy órát sem tudtok virrasztani velem?...'' Térdre, Gyermekem, térdre!... Ugye hallod a harci lármát?... Harangszó kondul: Kezdôdik a szentmise... Érted hal meg az Isten, mert keresztre feszítik az emberek...                      a

2008.04.05. 18:54

M  E  G  S  Z  Ó  L  Í  T  Á  S                                                                     Jn 6, 16-21     Aki a balatoni viharokról hallott, vagy gyakorlatban tapasztalta, annak nem kell magyarázni, hogy a tavon, a hirtelen támadt vihar, a csónakkal való közlekedést egyszerűen megnehezíti, veszélyessé teheti.        A mai evangélium megragadott... A kenyérszaporítás csodáját Jézus vízen járásának drámai feszültsége, félelmet keltő eseménye követi. Jézus megmutatja, hogy hatalma van az elemeken, megszólít, bátorít! BESÖTÉTEDETT... a bárka mindegy félúton volt a két part között... a tanítványok tömegtől, Jézustól egyaránt elszakadva viharban, sötétben eveznek. Jézust keresve, hollétét nem tudva, Kafarnaumba igyekeznek. A tanítványokat olyan éjszaka veszi körül, amely nemcsak a napszakot, de a lélek éjszakáját is jelzi. Ebben az éjszakában Jézus kinyilatkoztatja a maga természetfölötti jelenlétét: "ÉN VAGYOK, NE FÉLJETEK"! Az isteni jelenlét, természetfölötti látvány, lenyügöző hatást gyakorolt a tanítványokra. Élmény: az elhagyott, elveszett, őt kereső tanítványok megtapasztalása: Jézus velük van! MEGSZÓLÍTÁS... bátorság... mire felocsudnak a látvány igézetéből, már ott vannak a parton... a vihar elmúlt... a sötétséget felváltja a világosság fénye... Jézus ott van velük! Kórházi "élményeim" egyik tapasztalata: nézem, ahogy a betegeknek minden napjuk egyetlen várás... várnak orvosra, várnak kezelésre, várnak jobbulást, várnak egészséget... Uram, Te légy közel hozzánk...tudom, a sötétségben is ott vagy velünk... hogy a szenvedés ideje üdvösségünkre váljék... hogy a Te jóságodból sötétségünkben halljuk a megszólítást, bátorítást: "ne féljetek!" Nagy Szent Teréz 7BV4,3 fejezetében olvashatunk arról, hogy "Ő Szent Felsége nem tehet velünk nagyobb jót, mint ha oly életet ad, amely hasonló szeretett Fiának életéhez. Ezért vagyok én arról meggyőződve, hogy e kegyelmekkel erősíteni akarja gyarló természetünket és képessé akar bennünket tenni követésére a szenvedések útján." (Csak hétvégére eltávozást kaptam a győri kórházból... olvastam a "Napról-napra" menű sorait: köszönöm mindenki imáját!)                                                  Szeretettel: Erzsébet - Júlia ocds

 

2008.04.04. 16:47

Lelkünk az Úrra hagyatkozik"   Babits Mihály: Eucharista   Az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Óh különös, szent, nagy titok! Az Istent esszük, mint az ős törzsek borzongó lagzikon ették-itták királyaik húsát-vérét, hogy óriás halott királyok ereje szállna mellükbe - de a mi királyunk, Krisztus, nem halott! A mi királyunk eleven! A gyenge bárány nem totem. A Megváltó nem törzsvezér. Ereje több, ereje más: ő óriásabb óriás! ki két karjával általér minden családot s törzseket. Egyik karja az igazság, másik karja a Szeretet. Mit ér nekünk a Test, a Vér, ha szellemében szellemünk nem részes és úgy vesszük Őt magunkhoz, mint ama vadak a tetemet vagy totemet? Áradj belénk hát, óh örök igazság és szent szeretet! Oldozd meg a bilincseket amikkel törzs és vér leköt, hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé, testvér-népek közt, mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap.                                       a