Fejezetről fejezetre olvasva

Az adventi szentidő egyik kulcsszava volt számunkra: úton lenni…jön felénk az Isten, s mi is elindulunk feléje…de ez jellemzi egész életünket, keresztény identitásunkat is: zarándoknép vagyunk. Számunkra, kármeliták számára még külön is ki kell emelnünk e szó szerepét, hiszen lelkiségünket meghatározó könyvek címében szerepel: a Tökéletesség útja, a Kármelhegy útja. S természetesen arról is meg kell emlékeznünk, hogy a Generális Választó Káptalan dokumentuma is meghív bennünket arra, hogy jelenlegi életünket e szónak dinamizmusával jellemezzük: Úton Szent Teréziával és Keresztes Szent Jánosssal…

Nemrég megjelent már egy rövid írás Szent Terézia anyánknak e művéről, arra törekedve, hogy rámutassunk néhány általunk fontosnak ítélt részletre, gondolatra ill. a fordítás, javításra szoruló hibáira. Mindezeken keresztül találkozhattunk egy kicsit azzal a Teréziával is, akit a legújabb kutatások tudtak teljesebb módon elénk állítani. Ez a könyv annál is fontosabb számunkra, mert a Sarutlan Kármel alapítóanyánk által megálmodott életének a leírása, életmódunk, karizmánk, lelkiségünk magyarázata. A most útjára induló sorozatunkban, megkíséreljük végigjárni a Szent Terézia anyánk által leírt és bejárt utat. A legegyszerűbb megoldást választjuk: kezünkbe vesszük a Tökéletesség útja c. írását, és elkezdjük olvasni.… útitársul, segítségül hívjuk Teréz egy nagy szakértőjét Tomas Alvarez kármelita atyát s gondolatait.

Olvasni azt jelenti, hallgatni. Ő, Szent Terézia jelen van e könyvben. Az első lapot felhasználja, hogy bemutassa magát: úgy látja és láttatja magát, mint egy “nő és megvetendő és képtelenné tett”, arra hogy mindazt megtegye, amit szeretne az Úr szolgálatában, ez a kép negatív oldala, de egyben késznek mutatja magát arra is, hogy “ezer életet adjon oda egyetlen lélekért” … ez pedig tapasztalatának pozitív oldala.

Ez az első fejezet arra is alkalmat ad neki, hogy szándéknyilatkozatot tegyen. Az egész fejezetet átjárja a vágyak áradata, melyek kinyílnak és bezárulnak, mint egy szép tavirózsa. Szándékok – eltökéltség – cselekedetek - művek – és parancsok, utasítások. Elérzékenyül miközben ír, átjárja a felindultság. A bizalmas hangból lassan jajkiáltás lesz: “Mit jelentsen ez most keresztények!” majd továbblépve meghívás: “segítsetek nekem nővéreim”, segítsetek nekem olvasók, jöjjetek, hogy cselekedjünk, imádkozzunk… Tanítás és lelkivezetés, a Mesternő-anya és a vezető hangja. Ez az a magatartásforma, stílus, amit választott, amellyel e könyvet írja, mondhatnánk így: nem hagy választási lehetőséget az olvasó számára, magával akar ragadni bennünket és maga mögé állítani: gyere velem és…! Nem olvashatjuk e lapokat úgy, mint egy irodalmi alkotást, az egyetlen lehetséges mód erre az, ha lelki módon, azaz úgy olvassuk, ahogy azt ő maga írta. A fejezetnek lelke van, története-történelme és tanítói üzenete, tartalma.

 A fejezet lelke, lelkülete.

A lelkületéről azt mondhatnánk, hogy ott dobog benne Terézia szíve: a fájdalom mindazért, ami Európában történik, mert Teréz ott érzi mindabban - ami tőle talán földrajzilag messze is történik – Istent magát, s mindez ott tükröződik, jelenvaló életében, a körülötte formálódott közösség életében. Ez a lelkület, lüktető szívdobbanás hatalmassá növekedve érezhető, tapasztalható a fejezet központi - 3. és 4. – bekezdéseiben. Ezt olvassuk az első mondatban: “Oh én Megváltóm, mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények?” Nem csak azt vesszük észre, hogy Teréz az olvasókkal folytatott dialógusból átlép az Istennel folytatott bensőséges párbeszédbe, hanem azt is hogy egy másik szintre ugrott. Imádkozva ír, írva imádkozik. Egészen őszintén, minden takargatás nélkül éli át és osztja meg, ezt az abszolút, egészen mély vallásos pillanatot. Ott hagyja odaszögezve a végleges szövegben, nem úgy, mint egy faéket, hanem mint egy titkos, folyamatosan hullámokat útra indító forrást a fejezet gravitációs középpontjában. Az egész írás ereje tetten érjük itt: tudni kimondani Istennek azt, amit az olvasóknak mond. Ez a vallásos tény, élmény, tapasztalat, melyet Terézia bensejében megél, s mely megszökik tolla hegyéről és testet ölt a papíron, megtölti vallásos tűzzel, vibrálással mondatait. A fejezetet szemlélve kirajzolódik előttünk egy nyugodt víztükörbe ejtett kő és a nyomán megszülető körkörös hullámok képe:

1. bek. ß 2. bek.ß 3. és 4. à 5. bek à 6. bek.

A fejezet történelme, története.

A Tökéletesség útjának első fejezete egy, az Anyaszentegyházban létrejövő vallási közösség, egy lelkiségi mozgalom születési anyakönyvi kivonata, dokumentuma. Szent Terézi így mondja el nekünk mindezt:

• Neki magának megvolt a tervecskéje, hogy alapít egy állandó jövedelemmel rendelkező, szemlélődő csendben, békességben összeszedettségben élő házat, kolostort …

• Erre az éppen megfogant tervecskének zsenge palántájára hullanak rá – mint egy hirtelen jött hatalmas zápor óriás esőcseppjei - a Franciaországból, Európából érkező hírek: háborúkról, halálról, felgyújtott, megszentségtelenített templomokról, a kidobott eukarisztikus Krisztusról, elveszett, meggyilkolt papokról.

• Az első érzés, ami Terézben feljön az aggodalom, látva tehetetlenségét mindezen borzalmakkal szemben: “mintha én tudnék tenni valamit…”, de “nőnek és megvetendőnek és képtelenné tettnek láttam magam”

• Majd ezt követi a reakciója, válasza, azaz az elhatározás, hogy tesz valamit, hogy cselekszik. Azonban cselekedni, tenni valamit azt jelenti számára: lenni. Hűségesnek lenni az evangéliumi tanácsokhoz (hivatásához, fogadalmaihoz), azok által Istenhez, Jézus Krisztushoz, és segíteni ebben azokat a “keveseket”, akik ott vannak körülötte, akik követik őt, a Szent József kolostor 12 nővérét.

Az ő számukra is cselekedni, tenni valamit, azt jelenti mindenek előtt lenni: olyanoknak lenni akiknek az élete hasznára van az Anyaszentegyháznak, akik életének értéke van, egészen odáig, hogy duzzasztógáttá válnak az Európából érkező rossz előtt, támogatásul szolgálva azoknak, akik az Anyaszentegyház “védelmezői”.

Ha kiemeljük ezeket a lapokat a távoli Teréz korára jellemző történelmi összefüggésekből, megtaláljuk mondanivalójának szívét, mely a mi számunkra, a ma emberének számára is érvényes: Dönteni az evangélium mellett. Hagyni magunkat megszólítani és érzékenynek lenni az Anyaszentegyház és a történelem változásai által. Elköteleződni, lenni, közösséget alkotni. S cselekedni, keresni annak lehetőségét ahogy hitünk, az evangélium társadalmat formáló erővé hogy lehet. Mindenekelőtt saját létezésünk szintjén tenni ezt, olyannak LENNI, hogy megtapasztalják krisztusi emberek vagyunk.

A harmadik és utolsó láncszem. Rakjuk őket sorrendbe: Terézia elkezdi elmesélni az olvasóknak a közösség kezdeti történetét (1-2. bekezdés). Majd tőlük Istenhez fordul és átéli mindezt Őelőtte (3-4. bekezdés). Istentől visszafordul, visszatér az olvasókhoz, úgy, mint egy próféta, aki lejön Jahve hegyéről. Megrendítő szavakkal: “Oh nővéreim Krisztusban, segítsetek nekem…!”.

Segíteni neki? Miben? Abban, amit ő itt éppen elmesélt, és amit ő maga meg is él: Elköteleződni az evangéliumért, az evangélium mellett. Felvállalva a küzdelmet az emberek dolgaiban, akkor is, ha azok “tűzből” vannak: “lángokban áll a világ”, ne értsük egymást félre, ne hagyjuk, hogy becsapjanak bennünket. Ne sodródjunk el a másodlagos dolgok felé. Nagyon kényelmes alkalmi kibúvókban, kifogásokban vagy hitvány dolgokban az időt elpazarolni és felemészteni energiáinkat. “Nem nővéreim, nem olyan idők ezek, hogy jelentéktelen dolgokról beszéljünk Istennel”.

Terézia anyánk klauzúrában élő fiataloknak írja e sorokat, akik magas falak közé zárva élnek, napilapok hírei nélkül, a szemlélődés oázisában, az önmagukba való visszavonulás könnyű kísértésével. Azért íródik le, hogy az élet és az események elé állítsa őket, szem előtt tartsák, figyelembe vegyék az emberek történelmét, szolidárisak legyenek azzal ami a távoli testvérekkel történik és hogy az ismereteknek ezt a halmazát az imádság tüze számára táplálékká, az élet belső rúgójává változtassák. Hogy éljenek úgy, hogy magukat a történések résztvevőinek, szereplőinek, mindezekben érintettnek és felelősnek érezik.

Nem nehéz, hogy kihalljuk belőle mennyire nekünk (is) szólnak e szavak. A mai világ kísértései között is ott szerepel a reménytelenség: ugyan mit tehetnék én? S lassan beletörődünk az igazságtalanságokba, csupán elszenvedjük az életet, buta bárány módjára, birka türelemmel, egyre mélyebbre süllyedve a “lelket kioltó” pesszimizmusba?

 Fejezetről fejezetre olvasva

 A szegénység evangéliumának tanúi

2. fejezet

Jézusról nevezett Szent Terézia korának egy nagy humanistája megírta a Balgaság dicséretét. Terézia, a Tökéletesség útjának ebben a 2. fejezetében megírja a szegénység dicséretét. Így hívja ő ezt a címben: “ a jóról mi a szegénységben van.”

S ez a dicséret felfakad a fontos dolgok meghirdetésének módján a bensőségességben eredeti, és váratlan kifejezéseken keresztül. Ahogy annak idején Assisi Szent Ferencet úgy Szent Teréziát is lenyűgözte és felforgatta a “szegénység Nővér” nagy felfedezése. Nem szociális-gazdasági, s nem is a tiltakozásnak az ösvényein jutott el hozzá. Egyszerűen megtalálta az evangéliumot. S abban Krisztus Jézust a szegényt. Jézusnak a szava a szegények számára a boldogság ígérete. Teréznek már meg van az a sziklaszilárd tapasztalata, hogy ez a szó soha sem téved, beteljesedik. Így tett erről tanúságot nem sokkal korábban egy bizalmas írásában: “Föltétlenül szilárd bennem a hit az isteni Gondviselésbens az a meggyőződés, hogy Isten nem hagyja cserben azt, aki Őneki szolgál s hogy az ő szavai soha sem múlnak el s azért nem tudom magamat másra elhatározni, mint hogy a leendő sarutlan kármelita zárda éljen kizárólag alamizsnából. Nem vagyok képes agódni a jövő miatt.”

Terézia ezért úgy írja az ő dicséretét, mint egy tanú. Az Úr az aki “megadta neki, hogy egy kicsit megértse azokat a javakat (jókat), melyek a szent szegénységben vannak.” Ő a szegényekkel van. “Az ő szavai igazak. Nem tévedhetnek. Előbb múlnak el az ég és a föld”. A szegénység szabadság, öröm és uralom. Megengedi, hogy ”újra csak uralkodjunk a világ minden javai felett, az aki nem adja magát oda semmiben azoknak.” Teréz tapasztalatból tudja mindezt. S tudásának ez a tapasztalata, mint afféle zenei refrén, mint amolyan jegyzői pecsét újra és újra visszatér a fejezet – de az egész könyv folyamán is – soraiban: “tapasztalatból látom a nagy nyereséget” (3. pontban). “Nagyon is jól láttam ezt tapasztalatból” (7. pontban). S olvasói is – nővérei – saját szemükkel látták, tapasztalták mindezt (1. pontban). Terézia elmerül ennek a tapasztalatnak az örömében, élvezetében. Hagyja, hogy elragadja őt az írás: “Annyira elragadott – megvallom – hogy nem értettem magamat” Csupán a fejezet végén tud kilépni ebből az “irodalmi elragadtatásból”: Nem tudom már mit kezdtem el mondani… Hiszem az Úr akarta ezt, mert soha nem gondoltam, hogy leírjam ezt, amit itt elmondtam.” (11. pont).

 Vagyunk…”13 szegény nővérke”. Tizenhárom szegényke”. A 13 az Alapító anyától kigondolt ideális szám, mint Jézus és tizenkét tanítványa. Ezekben az időkben a csoport így határozza meg magát: “a Szent József szegény nővérei”. Ugyancsak ezen időszakban Terézia így határozza meg saját magát: “egy olyan szerzetesnővér, aki már megtiszteltetésének tartja, hogy foltozott ruhában jár” Az újonnan alapított Szent József kolostorban a terézi Kármel első nővérei, pionírjai szegénységben mutatkoztak be. S micsoda szegénységben! A szerzetesi ruha durva gyapjúszövetből. Remete cellák, egyetlen kereszttel, talán néhány papírképek a falon, néhány lelki könyv, egy vizes korsó, ez minden gazdagságuk. A cellában dolgoznak. Terézia is aki nagy sietséggel ír: “Nekem pedig szinte úgy kell lopnom ehhez az időt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól, már pedig zárdánk szegény.” Az új ház Konstitucióiban Teréz maga írta elő: “mindegyik gondoskodjon róla (figyeljen oda), hogy dolgozzék, hogy egyenek a többiek… aki enni akar, annak dolgozni kell.” Majd így folytatja, a közösség napirendjét rögzítve: “Ami az étkezés óráját illeti, e tekintetben nem lehet egyöntetű eljárást megállapítanunk, mert az attól függ, hogy mikor ad nekünk valamit az Úr. Ha van a házban élelem, akkor az étkezés télen 11-kor lesz…”. Viszont nagyra értékeli, kincs, a környezet, a levegő, a fény…: “Az ellen nincs kifogásom, hogy legyen valamelyes kertetek és legyen benne néhány remetelak, amelyben félrevonulva a többiektől imádkozhattok, mert erre szükségetek van a teljes elzárkózottság miatt, de meg az áhítatot és imádságot is elősegíti.” Mindez az általa itt leírt “táj” a radikális evangéliumi szegénység, összefoglalva: “Ezek a fegyverek kell, hogy zászlóinkon legyenek: amelyeket minden áron meg akarunk őrizni: úgy a házban, mint ruhában, szavakban és még inkább a gondolatainkban (gondolkozásunkban).”

A szegénységnek terézi dicséretében nincs helye absztrakt, elvont definícióknak, se jogi meghatározásoknak. Elég a három alapvető parancs, utasítás, amit ad az olvasóknak:

1. “Szemeitek Jegyeseteken!” Krisztusra szegezni szemünket. A betlehemi jászolban ahol született és a kereszten ahol meghalt: “Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt. Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek!” Utánozni valamiben Őfenségét…Terézia ezt saját tapasztalatának mélyéből meríti. Maga az Úr volt az, aki azt neki adta nem is egyszer: “Szegezd szemeidet rám, aki szegény és megvetett vagyok ebben a világban…”

2. “Az igazi szegénység” és “az igazi szegények” elfogadni, hogy valóban azok vagyunk, szegények: “megértettem, mekkora méltóság a szegény emberé, ha igazán szegény” Szent Terézia természeténél fogva irtózik a hazugságtól. Megdöbbenti, megrémíti az a lehetséges színjáték, hogy valaki megvallja az evangéliumi szegénységet és közben menekül a szegényektől és az valós szegénységtől. Mikor a Szent Józsefet alapítja szembe kellett szállnia, keményen csatát vívnia, tanácsadóival, teológusokkal és a várossal és annak Tanácsával: mindezt addig míg sikerült megalapítania állandó jövedelem biztonsága nélkül az általa megálmodott Kármelt. S így most – mikor e sorokat is írja – egy valóban, szó szerint szegény házban él, Jézus szavára támaszkodva.

3. Szegénynek lenni belül, szegénynek “bensőnkben” – ahogy ő mondja. Magunkévá téve Jézusnak a tanítását hogy “ne csábítsanak el” a földi dolgok. Nem hagyva azt, hogy az aggodalom rabszolgává tegye a gondolkozást, mintha nem volt ott számunkra az Úr szava. Csak így alakul át a fizikai szegénység evangéliumi szegénységgé és lesz a szabadságnak és örömnek boldogságává. Terézia számára világos, hogy az evangéliumi szegénység felszabadító éppen ebből a rabszolgaságból mely megláncolja azokat, akik rendetlen, deformálódott módon birtokolják a dolgokat, teremtményeket. “Ez egy olyan kincs, mely a világ minden kincsét magába zárja. Ez egy nagy hatalom (uralom).”

Szent Terézia a szegénységről írott dicséretét egy nagyon élő egyházi valóságban fogalmazza meg. Egy olyan fejezet előzi meg ezt, ahol láttatja az Anyaszentegyházat kínzó nagy rossznak a panorámáját, melyek mintegy meghatározzák a szemlélődő kármelita nővér hívatását (1. fejezet). Egy olyan fejezet követi majd, ahol még pontosabban meghatározza a szolgálatnak ezt az elképzelését, melyet az olvasóknak meg kell adniuk az Egyház számára és a világnak klauzúrai oázisukból (3. fejezet). Azért hogy lehetséges legyen ez a lelki szolgálat Terézia és a tizenkét nővér elfogadják az anyagi kiszolgáltatottságot: a z Evangéliumban Jézus által hirdetett radikális szegénységet. Ott áll előttük néhány nagyon gondosan kiválasztott modell: mindenekelőtt Jézus maga, a Kármel-hegy első remetéi, Szent Klára és maga Terézia. Később a szegénységnek a témája benséségesül és a könyv egyik aszketikus támaszává lesz, amikor Szent Terézia “minden teremtménytől való függetlenedésről, szabadságról” beszél majd olvasóinak.

 A Tökéletesség útjában vannak első osztályú és másod osztályú fejezetek a szerint, hogy milyen fontos maga a téma, amellyel foglalkoznak. Ez a 3. fejezet az első kategóriába tartozik. Elég elolvasni hozzá az első bekezdést. Terézia visszatér a könyv alapvető témájához: “ezért hívott össze minket az Úr ebben a házban”. Mi is az, ami beoltja Terézt ezzel a “nagy vággyal, lenni valakik”…

Hirtelen az olvasó egy nagyon plasztikus kép előtt találja magát, amit maga Terézia fest, testesít meg: egy nő, aki igyekszik, hogy elhelyezze magát, megtalálja helyét az Egyházban. Aki keres egy iránytűt, egy napórát, egy csillagot. Nem úgy, mint egy hajótörött, vagy mint valaki, aki eltévedt a dzsungelben. Teréz nagyon jól tudja, hol van, s kik azok, akik követik őt. Többes számban beszél: legyünk valakik, legyünk olyanok, hogy szolgálhassunk, harcoljunk…

Tudatában van a nehézségeknek, melyek súlyosbítják ezt a keresést. Nő. A Közösség, a csoport tagjai is azok. Mint klauzúrás nővérek, “el vannak zárva”, egy kis sarokba, mely kicsi, mint egy zsebkendő. Nem elégszik meg a világ azzal, hogy “betereli” őket, de a peremre is szorítja, megfélemlíti. Nem adja meg nekik a jogot, hogy “igazságokat mondjanak ki”. Tudomásukra hozza, hogy “nincs olyan erény, mely a nőkben ne lenne gyanús”. S mindez csak súlyosbodik még a sötét egyházi horizonttal. Valós karizmák zűrzavara, sűrű bozótja, feltételezések, felkorbácsolt indulatok egymás ellen. Tiltakozások, lázadás, erőszak, a világi hatalom beavatkozása, vallásos gyűlölködés, pártoskodás, köpönyegforgató emberek, akik egyik csoportból a másikba állnak. Terézia kevés szóval összefoglalja mindezt: “ez a tűz”, “eretnekek”, “árulók”, “nagy rossz”. Kinek kell kezdeményeznie? Annak a néhány nőnek, mint amilyen ő is, és olvasóinak? Meg van a saját küldetésük, helyük az Egyházban? Van valami, amit mondaniuk kell, amit meg kell tenniük? Hogyan fakadt fel Teréziában ez a vágyódás, hogy keressen, ez a tájékozódásnak a szükségessége, és ez a tizenkét nővérkéből álló csoport szilárd ponthoz való rögzítésére való törekvés? Emlékezzünk rá, hogy két pontos dátum közé feszül mindez: 1562 – amelyben a Szent József alapítása történik, miközben Franciaországban tombolnak a vallási háborúk, valamint ott van a Trentói Zsinat – és 1566, mely évben írja e könyvet, s amelyikben a tizenkét nővérből álló közösség véglegesen “állást foglalt”. Állást foglalni! Elköteleződni! Ez a fejezet arra szolgál, hogy ezt mintegy törvénybe foglalja.

Terézia egy tézissel és egy szimbólummal kezdi (1-2. bekezdés). Vagy még inkább így mondhatnánk, lefordítja, kiönti, megfogalmazza, belesűríti tézisét egy arra alkalmas szimbólumba. S az abszolút meglepetés az olvasó számára abban van, abban lehet, hogy ő, nő és misztikus, női olvasói csoportjának egy háborús szimbólumot javasol. S ezzel az erő és a harc, a küzdelem kettős parancsát. Terézia stratégiájában szó van arról, “megfékezni ezeknek az eretnekeknek a tűzét”; az erőszak és viszály hullámait kordában tartani, mely az Egyházban és Európában elhatalmasodott. Tudja, hogy II. Fülöp “szándékozik katonákat gyűjteni, hogy – ha tudják – a fegyverek erejével megoldja ezt a nagy bajt” (1. bekezdés). “HA tudják”. De nem fogják tudni, mert ez nem a fegyverek dolga és a világi hatalomé, hanem vallási kérdés. Innen van az új típusú stratégia: nem zsoldos katonák, hanem olyan válogatott emberek, mint az ő tizenkét szerzetesnője. Az ő számukra szól Terézia háborús terve.

Megszületik a szimbólum: (kör)bezárt város, elpusztított föld, kapitányok, éhhalál, válogatott katonák, gyávák és árulók ellen, nem fogjuk megadni magunkat, vagy győzelem vagy halál…

Az amit Terézia a szerzetesnőinek a szimbólum szívében javasol, nem más mint olyan “ várkastély lenni” melynek a király lakik a közepén. A valóságban nem egy a Kármel falaival körülzárt kastélyról van szó. Ő arra a (vár)kastélyocskára gondol, ami már létezik, s amit a “jó keresztények” alkotnak. A Szent József kolostorban bezárkózó tizenkét nővér és a világban élő választottak alkotják. Pontosan, a világban vannak “ennek a kastélynak vagy városnak a kapitányai, akik a prédikátorok és teológusok”. Segíteni nekik, egy tömeget (sereget) alkotni velük. Megformálni, létrehozni egy kis közösséget, kiválasztott, megszűrt keresztényekből, akik hűségesek az Evangéliumhoz. Bensőjükben, benső világukban megerősödöttekből. Akik szintén meg vannak róla győződve, hogy ebben a stratégiában, a minőség előbbre való a mennyiségnél: “többet tesz majd egy tökéletes, mint sok olyan aki nem az”. S hogy gyáva és középszerű letrados, azaz művelt tudós, tanult emberek “meg sem érdemlik a kapitány nevet; több kárt okoznak majd mint hasznot”.

Terézia nem téveszti szem elől, hogy szerzetesnővérei szemlélődők. Azt, hogy az ő elsődleges küldetésük az imádság szolgálata. S így segíteni azoknak, akik dolgoznak az Egyházért. S ezért írja “igyekezzünk olyanok lenni, akik imádságának értéke van.”

“…és mikor imáitok, vágyaitok, önsanyargatástok és böjtötök nem irányulna többé erre a célra, akkor jegyezzétek meg: hűtlenekké lettetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek betöltésére az Úr itt, ezen a helyen, egybegyűjtött benneteket”.

Terézia számára két részre osztódik a fejezet miközben írja. Az első fele, egy kapitány erős hangja, aki parancsokat ad és megformálja ezt a szimbólumot, mely végig a könyvön keresztül elkíséri majd (1-6. bekezdés). A második fele, egy papnőnek a hangja, aki az Istenhez az Atyához és Krisztushoz a Fiúhoz fordulva imádkozik: egy jajkiáltás, mely lassan átjárja a hangját, és helyet ad – a önönmagát ismerő, s valóságára emlékező - alázatos nő könyörgésének (7-10. bekezdés).

Ott találjuk így magunkat a fejezet lelkénél. Amely az egész könyv lelke. Terézia átadta magát, hogy megélje az olvasó előtt mindazt, amit itt javasol, mint az élet ételmét. Ő, tollal a kezében, a közösségben, Isten felé fordulva, mindannak tudatában mi történik az Egyházban, Európában, a világban… intenzíven imádkozik. Ez egy háromidejű imádság. Az első: Terézia bemutatja Krisztusnak az imádkozó nőknek e kis csoportját, közel hozza őket hozzá, mint a Mária, az ő édesanyja által vezetett evangéliumi nők másik csoportját. “Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor e világon jártál, sőt ellenkezőleg mindig nagy jóindulattal voltál irányában.” (7. bekezdés, 27-28. oldal). A második idő: Terézia most az Atyához fordul. Szüksége van rá, hogy Krisztusról beszéljen neki. Kérje őt Érette, hihetetlen merészséggel. Azért a Krisztusért, aki ott szenved minden emberben, az egész földkerekség Egyházában. “Oh, Örök Atyám, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert én édes Teremtőm, egy olyan szerető szív, mint a Tied, hogyan tudja azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített; amit azért hagyott nekünk, mert, a Te akaratod szerint bennünket végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvető bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait?” (8. bekezdés, 28. oldal). A harmadik idő: Terézia önmagára emlékezik, önmagát szemléli, “ezt a bűnöskét, férgecskét, aki ilyen vakmerő(en közelít Feléd)”. Imádkozó, aki részesedik, közösséget vállal testvéreinek nagy bajaiban, fájdalmaiban. Itt van az a pont, mikkor gyengéddé válik a hang, és alázatossá lesz az imádság. Azért, hogy helyet adjon egy végső kiáltásnak: “könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben.” (9. bekezdés, 29. oldal).

Olyan oldalak vannak előttünk, melyeket nem kell lefordítanunk, hogy átültessük saját életünk tapasztalatának szövevényébe, a mai olvasók érzékenységének megfelelően… az Anyaszentegyház, az egész Emberiség oldaláról közelítve, hiszen ugyanazok a bajok nehezednek ránk, mint a XVI. századi terézi világra. Talán még súlyosbodtak is a tüzek, az erőszak, az eltévelyedés. Terézia tanácsai, parancsai és a “fohásza” közvetlenül legérzékenyebb pontjainkat érinti: ökumenikus érzék, a több emberi szeretet szüksége, az Egyház iránti érzék, szolidaritás és egyetemes testvériség. Béke. Benső, lelki erősség. Totális hit a hűséges keresztények alkotta kisközösségek kovász szerepében…

Terézi meggyőződés, hogy imádkozni azt jelenti, segíteni azokat, akik más módon dolgoznak. Imádkozni már azt jelenti: harcolni, küzdeni Istenért.

 Itt érezhetővé lesz, hogy Terézia lendületbe jön, tolla nekiindul. Mint egy hosszú útra kész vonat. Vagy még inkább, szókincsével, képi szimbólumával összhangban, mint egy fegyveres csapat, amelyik már szembenéz “azzal a nagy vállalkozással, melyet megnyerni szándékozunk” (1. bek.)

Az a nagy vállalkozás amit Terézia a nővérek első csoportjának s most az olvasónak javasol “az imádság”. Még pontosabban, a folyamatos imádság: “hogy imádkozzunk anélkül, hogy abba hagynánk”. De nem abban az értelemben, mint a híres orosz Zarándok, keresve formulákat és technikákat, hogy megszakítás nélkül lefoglaljuk az ajkainkat, a gondolatunkat, a szívdobbanásainkat. Hanem, hogy formálja, alakítsa a csoport életét. Azért, hogy a tizenkét nővér, imádkozó közösség legyen. S hogy mindegyikük megélje a magány, a csend, a béke és Isten megtapasztalásának szemlélődő ideálját.

Ezért Terézia nem azzal kezdi, hogy imamódokat vagy az elmélkedés szabályait javasolja, amelyek irányítják, megszabják és nevelik az imádságot. Az élettel kezdi. Azzal, hogy acélkeménységet, edzettséget adjon (megedzeni) az imádkozó életének. Nem csak azért, mert ezt kéri ama nagy vállalkozás, amelyről az előző fejezetben beszélt, a kastély és annak bátor katonái. Hanem mert “imádság és kényelem nem férnek össze”. Azaz, egy imádkozó közösség élete összeegyeztethetetlen a komforttal és a kényelemmel. A csoport számára az életszabály (az élet alap normája) a Kármelita Regula. Anakoréták regulája. Ha csak futólag is, de Terézia emlékezteti olvasóit ennek az alaptörvénynek bizonyos aszketikus parancsokra (utasításokra, kötelezettségeire): “böjtök (ayunos), önfegyelmezés (disciplinas), csönd (silencio)”.

Azonban nem ez az, ami végül is formálja majd az életet és élettelivé teszi imádságban, imádásban, szemlélődésben, Isten dicsőítésében és az emberekért való közbenjárásban. Az ami szükséges, mint feltétel és mint szilárd alap: az erények. Evangéliumi erények. Csakis ezek lesznek képesek átformálni az imádkozó “bensőjét és külsejét”. S ugyan így a közösség “külsejét és belsejét”. Ezek nélkül csupán összefircelni lehet bizonyos imádságos gyakorlatokat, de nem útjára indítani magát az életet. “Olyannyira szükségesek, hogy… ha nem rendelkeznek ezekkel lehetetlen igazán szemlélődőnek leni, és amikor azt gondolják, hogy azok, nagyon becsapják magukat.” (3. bekezdés).

 Csupán három…

Csupán három alaperényt nevez meg Terézia. Ez a hármas elég a számára, hogy megfogalmazzon az imádság komoly aszkézisét. Ez első lépése az imádságról szóló pedagógiájának.

Nézőpontja a következő: saját életünkkel való elköteleződéssel kell kezdenünk. Egyszerre oly egyszerű állásfoglalásokkal, mint amilyen radikálisakkal. Mint ahogy maga az evangélium. “Mert nagyon fontos, hogy megértsük egymást, mennyire fontos a számunkra, hogy megtartsuk őket”. S ez, “hogy béke legyen bennünk, amit annyira ajánlott nekünk az Úr, benső és külső egyaránt” (4. bekezdés).

A békének ez a kettős dimenzióját – benső és külső – Teréz úgy látja, mint az imádkozó személyes követelményét, s mint a közösség számra szükséges klímáját. Az Úr békéje nélkülözhetetlen útravaló a harcoló szemlélődő tarisznyájában, akiket Terézia akar az Egyház – korábban említett - kastélya számára.

S így fogalmazza meg erényhármasát:

“az egyik a kölcsönös szeretet; a másik, a minden teremtményekről való lemondás; s a következő az igazi alázat, amelyet bár a végén mondok, az legelső és mindet átöleli” (4. bekezdés).

Ez az első alkalom, hogy megfogalmazza, ezt a hármast. A másik könyvben, mely ekkor már elkészült – Önéletrajzában - elkészített az imádságról egy értekezés félét. Azonban csak most áll össze tanításában ez a “három erény evangéliuma”. Később e könyvben hozzájuk kapcsol majd egy negyediket, mely tovább mélyíti a szemlélődő harcos értelmezését: az erősség. Így fogja majd hívni: “determinada determinación”, azaz elszánt eltökéltség, vagy eltökélt elszántság.

Jelenleg, így mutatkozik meg e három erény egybekapcsolódása:

Szeretet. Mely neveli és érzékennyé teszi az imádkozót, a személyekkel szemben. Az imádság baráti együttlét, érintkezés Istennel. S így megköveteli, szükségessé teszi a baráti érintkezést, kapcsolatot a testvérekkel.

Lemondás, mely neveli és szabaddá teszi a dolgokkal, földi értékekkel szemben, melyek törekednek megkötni őt. Az imádság szabadság. Szabadság, hogy mindenestől adni tudjuk magunkat annak aki a Minden. Szükséges, hogy eloldjuk a kötelékeket, megkötözöttségeket, amelyek a földhöz kötnek, és rabszolgává tesznek.

Alázat, mely megtisztítja és tökéletesíti az imádkozót önmagával szemben. Mely megnyitja és megtartja nyitottan, készségesen, egészen addig, hogy valóban mondhassa Istennek “legyen meg a Te akaratod”. A mélyben, az imádság Isten igazságának a befogadása, és szolgál arra is, hogy elmondjuk neki a mi igazságunkat. Alázat az igazságban való járás Isten előtt és az emberek előtt.

Az első, a szeretet. De igazi szeretet ám. Terézia így kezdi e témát: “Ami az elsőt illeti, hogy szeressük egymást nagyon, nagyon fontos, mert nincs nehézség, fájdalmas tapasztalat, mely ne múlna el könnyen azokban, akik szeretik egymást” (5. bekezdés). Nem csak azért e figyelem, mert különleges módon érzelmes, szenvedélyes, szerető nő, hanem mert átélte a szeretet drámáját, Terézia tudatában van, hogy agy alap problémát vet fel. Döntő kérdést. Istenhez nem tudunk közeledni anélkül, hogy felvetnénk a szeretet problémáját.

Személyes történetében csak akkor tudott az Istennel való barátságban mélyre evezni, amikor világossá vált, letisztult számára az emberi afektivitásnak ez a misztériummal teli mélysége. Hogy elérje ezt e tisztulást – világos fogalmat a szeretetről, egyértelmű hozzáállást a szeretetben – szüksége volt a kegyelem érintésére, miután a Szentléleknek ajánlotta magát (Ö 24. fejezet).

Az abszolút követelmények, melyeket javasol olvasóinak a következők:

Mindenekelőtt, szeretni kell. “Nagyon szeretni egymást”. Ez az Úr parancsa. A szeretet nélkülözhetetlen, felcserélhetetlen. Ne éljünk közösségben szeretet nélkül. Együtt élni és nem szeretni egymást, “csúnya fajzat”-okhoz méltó volna. (10. bekezdés).

S ezért, itt mindenkinek barátnőnek kell lennie, mindenkinek szeretnie kell a másikat, mindegyiknek akarniakell a másikat, mindegyiküknek segítenie kell egymásnak” (7. bekezdés). A szeretet elsimítja, elegyengeti az élet nehézségeit: “nincs olyan kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyen azok, akik szeretik egymást, s nagyon nagynak kellene lennie, hogy szívükre vegyék” (5. bekezdés). Azonban nem tárja elénk a “szeretet-átkelést” anélkül, hogy érintene néhány zátonyt, akadályt. Egyik oldalról az “eltúlzott emberi szeretetett”, mely meghamisítja, és fertőző betegséggé teszi, mint a “pestis”, mely megöli az életet és a békét a közösségben. Másik oldalról, az álcázott lelki összekevert szeretet, a lelkivezetésben, és a szentségekben. Mindezt Terézia odaállítja elénk különösebb “elméletgyártás” nélkül. Teszi ezt bizonyos fájdalmas tapasztalatokból kiindulva, melyek állandóan ott lüktetnek tolla hegyén – szívében - és melyeket nem hagy teljesen nyíltan megszökni, a személyek és a z érintett közösségek iránti tisztelet miatt. Ahogy azonban írja: “Ő maga volt ezeknek szemtanúja” (5. bekezdés). Még ma is fájdalommal töltik el a következmények: “a nagy veszedelem, szomorúság” melyet saját szemével látott más kolostorokban és amelyek “nagy részvétre indították” (16. bekezdés). Ezért javasolja saját ideális megoldását, mint nevelő és mint szemlélődő.

“A szeretet két formája az amiről beszélek…” (12. bekezdés, 35. oldal).

Ebben a pillanatban csupán tézisének meghirdetése történik. Kétféle szeretet van. Az egyik “egészen lelki” (todo espiritual). A másik, lelki és érzéki-erezhető ötvözet (espiritual y sensible), mert utat enged az egoizmusnak és az érzékiségnek (sensualidad) (az érzékek motivációinak). Mindkettő erényes: helyük van Terézia “a jó szeretet könyvében”.

Későbbi fejezetekben majd kifejti a különbséget a szeretet e két fajtája között, különböző ismertetőit, következményeit a személyekre és a közösség életére. Itt csupán a kérdés felvetésére szorítkozik: hogy nevelődjünk az imádságra, szükséges, hogy a tiszta szeretetre törekedjünk, minden egoizmus belekeverése nélkül. Azonban amíg oda elérkezünk, a normális az lesz, hogy gyakoroljuk magunkat a szeretetben, dekantálva, megtisztítva az egoizmustól, és más salaktól. Végül is, a fontos, hogy kezdjünk szeretni. S hogy se a személyben, se a közösségben ne legyen szeretet vákuum, üresség, mert “szeretni egymást nagyon, nagyon fontos”. Csak így lesz, a testvérekkel megélt barátság (trato de amistad), annak a másik barátságnak – “barátságnak (trato de amistad, baráti érintkezés…) azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket” az iskolájává. Mert hogy, ezt érti Terézia az imádságon.