|
Tökéletesség útja 5-6-7
2007.04.17. 20:27
Sajnos egyben nem sikerült betenni a fejezeteket. MEgpróbálom így darabkákban. A többit majd később fölteszem.
Fény – tudomány – tudósok (tanult emberek)
5. fejezet
Rövid fejezet, de a Szerzője kemény csatát vív benne. Lándzsát tör régi, elavult törvények és szokások ellen. Azon üldözés, száműzés ellen melyet korának konvencionalistái folytatnak a klauzúrás nővérek ellen, mint amilyen Teréz és az ő közössége. Lehetetlen igazán megközelítenünk ezeket az oldalakat anélkül, hogy egy kettős – árnyékokkal és fénnyel teli – tájat látnánk. Egyik oldalról, az olvasok kis csoportja, a Szent József Kármel, akikért Terézia anyánk megvívta és megnyerte ezt a furcsa csatát. Másik oldalról, a fejezet háttereként, a női kolostorok melyeket ismer, s melyek nem szabadok a láncoktól, melyektől mindenáron szeretné megszabadítani őket. Nagyon közeliek az itt tárgyalt dolgok. Egybekeverednek az alapításnak és a közösség elindulásának a drámájával: tudósok összehívása, a püspök közbelépése, kedvező döntés Az alapítóanya szándékai szerint. Nem szándékozik mindezt itt elmesélni. A Tökéletesség útja nem egy elbeszélő, történeti könyv. Mint ahogy azt az első fejezetben is láttuk, ha felidéződnek megtörtént dolgok, történeti események, azért történik, hogy alapgondolatokat lehessen meghatározni és az életprogramot meghatározni.
Jog a tudáshoz és a lelkiismereti szabadsághoz
Az itt meghatározott eszmék, vélemények száma kettő, mindkettő nagy kaliberű dolog: a lelkiismereti szabadság (“ez a szent szabadság”- ahogy ő mondja), és a jog a tudáshoz, ismeretekhez vagy így is fogalmazhatunk ahhoz, hogy a teológusokkal (maestros) kapcsolatot lehessen fenntartani. Szabadság és kultúra: két az olvasó-nők csoportjának követelt érték, miközben a szeretetnek a témáját magyarázza. Mintha nélkülözhetetlen előfeltétele lenne a tiszta szeretet parancsáról szóló értekezéshez való belépésnek., melyet majd a továbbiakban fogalmaz meg (6. és 7. fejezet).
Íme itt van egy lehetőség, mellyel végigkísérhetjük e két érték, eszme terézi kibontakozását.
“Nagy dolog a tudomány”
Természetesen a Szentanyának nincs olyan szándéka, hogy Kármelén belül teológiai akadémiát alapítson. Azonban megszállott a lelki kultúra, kultúráltság ideájáért. Nem fogadja el, hogy a klauzúra a női tudatlansággal legyen egyenlő, a kor stílusa szerint. Nagyra értékeli a könyveket. S még inkább, vágyik arra, hogy kapcsolatban legyen a “mesterekkel”, tanítókkal. Már Önéletrajzában ezt írta: “Mindig is a tudományok barátnője (amiga) voltam” (Ö5, 3). “Jó könyvek barátja (amiga, barátnője)” (Ö3, 7). A tudósok “egy nagy kincs” (Ö11, 6). “Az ostoba ájtatosságoktól mentsem meg az Isten” (Ö13, 16). “nagy dolog a tudomány, s az ilyeneknél talál oktatást és fölvilágosítást a magamfajta tudatlan” (Ö13, 16). Úgy ismételi ezt ebben a fejezetben, mint egy axiómát: Nagy dolog a tudomány, hogy mindenben fényt adjon” (2. bekezdés). “Tudomány – letras”, a terézi szótárban ez kultúrát jelent. A tanult emberek – letrados, tudósok - szilárd és jól megalapozott tudását, ismeretét jelzik. Különösképpen is a teológusokét és biblikusokét, a keresztény lelki kultúra szakembereit. Szükséges, hogy nővérei, a szerzetesnők sóvárogják a tudást (el saber). Szükséges, hogy “Ő (a priornő) y valamennyien… közöljék, megosszák lelküket (comuniquen sus almas) olyan személyekkel, akik – tengan letras – tudással, tudománnyal rendelkeznek” (2. bekezdés). Tudja jól, hogy ez pénzbe fog kerülni. S hogy a Szent József Kármel bővelkedik szegénységben. Azonban, “bár legyetek szegények…Ő, akinek gondja van anyagi szükségleteitekre, bizonyára meg fogja adni az illetőnek a hajlandóságot arra, hogy világosítsa fel az ő leányait és vegye elejét annak a bajnak, amelytől én félek” (5. bekezdés). A Konstitúciókban melyet éppen ebben az időben állít össze ő maga a tizenkét olvasójának, gondja van arra, hogy a házban ne hiányozzanak a “jó könyvek”: “mert ez, részben, annyira szükséges ez a táplálék a lélek számára, mint ahogy az evés a test számára.” (8. pont). Itt a Tökéletesség útjában nagyobb súlyt helyez e mesterekre (maestros). Megnyerte korának egyik legnagyobb teológusának akaratát, Domingo Bañez atyáét. A híres domonkos gyakran jön a Szent József kolostor beszélőszobájába előadást tartani, ahogy tenné azt a Salamnca-i Egyetem auláiban. Előfordul néhányszor, hogy miközben az atya Istenről beszél, Terézia elragadtatásba esik. S “így látva őt, a tisztelet jele képen, levette a csuklyáját és így maradt, miközben tartott az extázis.”
“Egy nem tudom mit birtokolnak a tudósok (teológusok), mivelhogy Isten az egyház számára fénynek tartja őket”, írja majd Terézia A Belső várkastélyban (V. lakás, 1, 7). A tudás és fény eme párosítását már a Tökéletesség útjában használja az olvasók számára: “Ezen igazi fénynek a birtoklása, hogy Isten törvényeit tökéletességgel meg tudjuk őrizni, ez a mi egész kincsünk.” (4. bekezdés).
A mélyben, mint mindig, most is ott lüktet a Szentanya megélt, átérzett tapasztalata, mely most tollát mozgatja. Nem csak hogy nem akar a közösség számára egy kényelmes tudatlanság laposságát, ahogy az a kor sok tudósa szerette volna a nők számára. Meg akarja szabadítani őket a félművelt tudósoktól, a “megijedtektől”, akik neki “oly sokba” kerültek (BV V. lakás, 1, 8). Szem előtt tartja, hogy könyvének olvasói között vannak olyan személyek, akik mély Isten-tapasztalattal rendelkeznek. Ezért, “minél több kegyelmet ad nektek az Úr az imádságban, annál szükségesebb hogy megalapozott legyen (a lelki vezető) tettekben és imádságban”. (2. bekezdés)., s szükségesebb lesz a teológus tanítása.
A “szent szabadság”
Lenyűgözi a mai olvasót az az erő és kitartás, amivel az Alapítónő kéri a szabadságot a csoport és az azt alkotó személyek számára. Mindenekelőtt kéri a priornőt, hogy “mindig gondoskodjon róla”. “ Ezt a szent szabadságot kérem én, az Isten szerelmére, attól aki elöljáró lesz (priornő), gondoskodjon róla a püspök felé”. A sorok közé írja később kiegészítésként, hogy gondoskodjon erről a provinciális felé is. (2. bekezdés). Majd az 5. bekezdés elején ismét “elsősorban a főnöknőnek szól s azért újólag arra kérem őt, legyen minderre gondja”. Majd ebben a bekezdésben odafordul közvetlenül a püspökhöz is: “ Azért is az Isten szerelmére, kérem a püspököt – akárki legyen is az – hogy ne szorítsa meg e tekintetben a nővérek szabadságát.”
Szabadság? Mitől és mire?
A fejezet Istenhez intézett kéréssel kezdődik – “Ne adja az Úr – végtelen irgalmára kérem – hogy ebben a házban bárkinek is alkalma legyen az imént említett bajokat megismerni s miattuk testileg-lelkileg annyit szenvedni.” Ez a “szenvedés” – ahogy azt a későbbiekben mondja – a kapcsolattartás radikális korlátozásában áll, amit a kor törvényei kényszeríttetek a klauzúrában élő nővérekre, mint pl. a lelkiismereti szabadság oly kényes szférájában (nem folyamodhatott csak olyan gyóntatóhoz, gyóntatókhoz melyeket többé-kevésbé a közösségre kényszeríttetek), mint ahogy a nevelés és a bűnbánat szentségén kívüli lelkivezetés területén. Terézia kivételt szokott tenni a saját régi kolostorával, a Megtestesüléssel (4, 16): “nem az enyémben”, nem volt ez a “szenvedés” a Megtestesülésben. Ott olyan sokan voltak a szerzetesnők, hogy bőségesen voltak kármelita gyóntatók, vagy domonkosok, jezsuiták, és egyházmegyés papok. Kétségtelen, hogy amikor ő magának volt szüksége egy speciális lelki segítségre, minden előzetes óvintézkedés ellenére, hogy titokban tartsák, át kellett mennie a szégyenkezésen, hogy a dolog híre elterjed “az egész kolostorban” (Ö 23, 15). Ennek a szégyenkezésnek az emléke itt átalakul humanizmussá: ”Oh, ha nem a saját rendjéből van, még ha egy Szent Jeromos is volna, utána az egész rend szégyenének mondják!” (Ezt írta az első változatban – Escoriáli kézirat – ironikus módon, melynek csípős hangvételét aztán vissza kellett vennie, mikor átírta a fejezetet.). Tény, a Megtestesülésben érvényben volt egy norma, mely körülbelül így szólt: “A nővérek kötelesek gyónni egyszer a héten, vagy legkésőbb tizenöt napon belül gyóntatójuknál, akit a Vizitátor jelöl ki, bizonyos formák szerint. S nem megengedett, a Vizitátor engedélye nélkül, semmilyen más gyóntatónak meggyónni bűneit, sem találkozni a gyóntatójával, a rendes gyónásokon kívül, kivéve a priornő speciális engedélyével…”
Az új előírások súlyosbító körülményeivel - további korlátozások - melyeket az éppen aktuális elöljárók helyeznek a közösségre.
A szent szabadság, melyért Szent Terézia lándzsát tör a kis Szent József kolostorban a következőt jelenti:
Hogy omoljanak le ezek a klauzúrás nővérek lelkiismereti szabadságára erőltetett falak, korlátok.
Hogy a lelkivezetés – úgy a közösségi, mint a személyes – horizontja maradjon nyitott igazi teológiai és lelki emberek, mesterek számára: “Isten szabadítsa meg őket,… , hogy mindenben hozzá igazodjanak, ha nem tudós (letrado).” (az első kézirat 2. bekezdése).
Hogy “ha előírják, hogy ne gyónjanak másnál, gyónás nélkül beszéljék meg lelki dolgaikat (lelküket - sus almas), lelki és tudós emberekkel.” (Az első változat 4. bekezdés).
Végül: hogy ebben, mint ahogy a körülötte összegyűlt közösség életének további területein, tartsák tiszteletben a szabadságot és a közösség önállóságát. Ne legyen a nyakukra ültetve egy vikárius, aki “zugügyvédszerűen” beavatkozik a közösség életébe: “soha ne legye olyan vikárius akinek hatalma van ki- be járni, se gyóntató ne rendelkezzen ezzel a szabadsággal” (6. bekezdés).
Ritkán találjuk a könyv folyamán Szent Teréziát ilyen megváltoztathatatlannak és igényesnek.
A szerző (Terézia) feszültsége: merészség és aggodalmak, félelmek között
Mikor Terézia ezeket az oldalakat írja, már megnyerte az új ház számára a “szent szabadság” csatáját. Elérte, hogy a püspök összegyűjtsön “lelki, tapasztalt, tudós személyeket”, akik megvitatták ezt a kérdést, egy imahadjárattal körülvéve, megtámogatva, melyet ő maga szított a közösségben és barátai körében. S végül, egyhangúlag a legjobb mellett döntöttek, azaz az Alapítóanya által hirdetett “szent szabadság” mellett: ”sok személy és az én – bár nyomorúságos – sok imádsága után dőlt el, nagy tudású és értelemmel rendelkező imádságos személyek között; és így remélem az Úrban, hogy ez a helyes” (7. bekezdés az első változatban). Ezért, mikor első alkalommal írja meg a fejezetet egyértelműen, határozottan fogalmaz: “Leányaim dicsérjétek nagyon Istent ezért a szabadságért mely a tiétek, még ha nem is kell, hogy sokakkal, de néhánnyal kapcsolatban tudtok lenni, akik nem a rendes gyóntatók, hogy mindenben világosságot adjanak nektek.” (1. bekezdés). Később szinte biztos, hogy valaki a cenzorok közül merésznek találta a Szent kifejezéseit. S ő enyhítenie kellett és vissza kellett hogy fogja tónusát, mikor elkészítette a könyv második szövegváltozatát (valladolidi kézirat). Mindazonáltal, ezen második szöveg margóján a cenzorok egyike ezt a megjegyzést teszi: “Ez jól van, mert vannak olyan lelki mesterek, vezetők, akik, hogy ne tévedjenek minden lelket elítélnek, mint ördögit és nagyobbat hibáznak ezzel, mert elfojtják az Úr lelkét, ahogy az Apostol mondja.” További új változatokat, árnyalatokat vezet majd be a szövegbe Teréz maga, mikor előkészíti a mű első nyomdai kiadását. Megtartja azonban a végső felhívását, a ház jövőjét nézve és e súlyos problémát szem előtt tartva: “Annál inkább indokolt dolog tehát, hogy a jövendőbeli rendfőnökök szintén magukévá tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így legyen és mindig az Ô legnagyobb dicsőségére szolgáljon. Amen.” (a fejzet utolsó sorai). Sajnos nem így történt. Halála után újra előkerül és éleződik a probléma. Újra voltak olyanok, akik háborút viseltek a “szent szabadság” ellen, a test és lélek kényszerének, bezártságának, nyomásának javára. S a szabadság ügye újra területeket veszített Szent Terézia anyánk Kármelében. De ezek a viszontagságok meghaladják már a Tökéletesség útjának gondolatairól szóló jelen oldalak horizontját.
Fejezetről fejezetre olvasva
A Tökéletesség útját.
Terézia anyánk a szeretetről beszél
6. fejezet
Végül… Szent Terézia utat enged a szeretet témájának. Ez az elsődleges dolog, amit maga elé tűzött hogy kibont és elmagyaráz. Van benne valami, ami ellenáll neki. Innen van az, hogy időnként “mellébeszél”, gyóntatókról, teológusokról, tudósokról, szabadságról, és az olvasók kultúrájáról, melyek elodázták e szeretetről szóló fejezetet.
A szeretet témája nagyon érzékeny és részletekbe menő. Több oka van ennek: lehetetlen anélkül beszélni róla, hogy ne saját életének tapasztalatait hozza fel példának, és Teréznek nagyon intenzív szeretet-történet az élete. Másrészt erről beszélni itt ebben a könyvben azt jelenti, hogy közvetlenül beszél ahhoz a tizenkét fiatalhoz, akik ott vannak vele a házban, a fejlődés, gyakorlás vágyával, s egyben epekedve arra, hogy behatoljanak Mesternőjük és Anyjuk életének, tapasztalatának misztériumába. Végül is, Terézia számára a szeretetről való beszéd ebben a pillanatban nem engedi meg, hogy másodlagos dolgokkal foglalkozzon, időt töltsön: így a tökéletes szeretet témáját kell, hogy eléjük helyezze: “Azt, mely tiszta lelki” szeretet.
A tökéletes szeretet ideálja
S a tiszta szeretetről beszélni, semmiféleképpen nem jelenti azt, hogy szembeállítja már a 4. fejezetben is előkerült szeretet-tapasztalatokkal, kötödésekkel, “a szeretet-börtön” vagy a lovagregények, s a kolostor falain kívül hallható dalok által megénekelt szeretettel. Sem úgy, mint a háttérben, a mélyben lévő hivatkozási pont, sem azért hogy istenibe fordítsa őket érdekesek itt “ezek az alacsony szenvedélyek, amelyek ellopták a (szeretet) nevét” (7. bekezdés). S még kevésbé “ezek az itteni nem tiszta szeretetek”. Terézt és az olvasóit a “tiszta szeretet” témája érdekli, mint az alpinistákat a hegylánc legmagasabb csúcsa. Hogy “vágyjanak rá” és “szándékozzanak megszerezni, megnyerni azt”. Hogy feljussanak egészen a csúcsra. “Tiszta szeretet”, a lelkiélet lexikonában egy olyan kifejezés, mely a keresztény lelkiség történetének egyik leginkább figyelemmel kísért valósága. Sőt a profán gondolat történetének is. Szent Terézia előtt és után (Szent Tamás és Szent Bonaventura, Bossuet és Fenelón) is feltették a kérdést: lehetséges a tiszta szeretet az ember szívében? Olyan szereteté, mely mentes az egoista érdektől, szeretet melyben élő a remény. Teréz oldalán ott látjuk Keresztes Szent János, aki számára az igazi szerető ember nagy célja “a szeretet hasonlósága”Isten és ember között: szeretve Isten egészen úgy, amint ő szeret minket. Hasonló az, amit itt Terézia megoszt velünk bizalmasan: “ezek a lelkek ugyanis sokkal jobban szeretnek adni, mint kapni; s még magával a Teremtővel szemben is így van.” (7. bekezdés). S mikor kitart, hogy ne szeressük azt ami árnyék és füst és álmodott dolog, egy nagy francia teréz-szakértő hasonlóságot von, közelíti ezt az oldalt, gondolatot “a barlang és az árnyék” mítoszához Platón Dialógus c. művében.
Szent Terézia saját kifejezésekkel kezdi el tárgyalni a “tiszta szeretet” kérdését:
Az ő számára, nincs szó egy metafizikai lehetségesség hipotéziséről, hogy lehetséges vagy sem bármelyik olvasójában, nővérében a “tiszta szeretetnek” az elixírje. Terézia a tapasztalat abszolút feltételéből indul. Ez a szeretet egy biztos és közeli tény: “láttam tapasztalatból, hogy ez más dolog, mint csak gondolni és hinni” (3. bekezdés). Tehát a saját tapasztalatából fog beszélni róla, hogy megértesse az olvasóival amit azok megtapasztalnak.
Számára, a tiszta szeretet elvezet egy igazi “szeretet-szenvedélyhez”. Egy mélyebb forrásból fakad azonban, mint a szenvedély. Bármilyen furcsának is tűnik, ez a szeretet egy a dolgok, az élet, a személyek igazságával, valóságával való előzetes találkozásból fakad. Ahhoz, hogy elérkezzünk hozzá, kell hogy átmenjen az érzelmek területén, a személy hiteles értékeinek felfedezéséra, azokhoz, melyek túl vannak a test szépségén, “bár milyen szépek legyenek, bár mily sok gráciájával is rendelkezzen a természetnek”, bármilyen örömet okozzanak is a szemnek, és szolgáljanak a Teremtő dicséretére (4. bekezdés).
Számára az igazi szeretet nem tartozik a múló dolgok szférájába, magában hordja az örökkévalóság szükségességét. Stabil értékekre alapozódik, vagy ilyenek rangjára emel fel. Alkalmasnak kell lennie arra, hogy “örökké tartson”, mint maga a személy.
Számára a tiszta szeretet nemes lelkeké: “nagylelkűek, királyi lelkek”. A szeretetnek szüksége van erre a táptalaja. E királyi lelkekben forrásozik vagy megteremti azokat.
Számára hamis az az ellenvetés, hogy a tiszta szeretet elszakít a valóságtól, elspiritualizál. S az érdeklődés körén kívül hagyja a hús-vér barátokat. Hogy őket szeretni csak egy harmadikban lehet (a Másikban, nagybetűvel), de nem önmagukban. Terézia számára ez a szeretet a nagy barátságoknak a tűzhelye, kohója. A barátokban termékeny. Megismétli majd ezt a következő fejezetben, ahol emlékezni fog Szent Ágoston és Szent Mónika alakjára.
Magyarázatok nélkül
A széles horizont melyet a Tökéletesség útjának ezek a lapjai megnyitnak nagyon nagy “kísértés”. Azonban engedni a kísértésnek azt jelentené “szórakoztatni” az olvasót ugyanazon értelemben, ahogy azt maga Teréz vallja meg a fejezet első mondatában az ő tipikus módján “nagyon eltértem a tárgytól”. Itt most nem kezdünk bele a magyarázatba. A terézi olvasónak azt mondhatjuk, hogy teljes mértékben szükséges és nélkülözhetetlen a személyes találkozás Szent Teréziának ezekkel a lapjaival: a Tökéletesség útjának hatodik fejezetével. S ahhoz, hogy azt igazán a mélyéig megértse, s abban egészen elmerüljön vissza kellene, hogy térjen más írásainak újraolvasásához.
Íme néhány közülük segítségként:
Terézia saját tapasztalatából beszél. Már mesélt róla az Önéletrajzában, mint szeretet-történet: 7, 24, 29, 37 … fejezetek.
Tizenegy évvel később, visszatér erre a témára és szisztematikusan újragondolja, immár tanító jelleggel: Belső Várkastély V. lakás, 3. fejezet.
Életútjának egy szakaszában rálelhetünk, hogy Terézia nagyon mélyen érzi, összhangba kerül a Szentírás által megénekelt szeretettel, különösen is az Énekek énekének főszereplőjével. Ennek “nyomát” találhatjuk meg az Elmélkedés az Énekek énekéről c. írásában.
Természetesen nem tehetett mást, mint hogy versben is megénekelte. Különböző szeretet-verseket írt: glosszákat és személyes, önéletrajzi madrigálokat. Ilyen pl.: “Boldog a szerelemes szív…”; “Oh szépség, mely felülmúlsz…”; “Ha a szeretet, mellyel engem szeretsz Istenem…”; “Élek én, anélkül, hogy élnék önmagamban…”.
A fejezet térképe. Utak az olvasáshoz.
A szeretet nagy témájának, Terézia két fejezetet is ennek szentel: a hatost és a hetest. Először azt mondja el mi is ez a tiszta szeretet s milyen az akiben az meg van (6. fejezet). Majd arról beszél melyek a sajátságai: apostoli hatásossága és fizionomiai jegyei (7. fejezet). Magában a könyvben, vég nélkül visszatér erre a témára. Nem csak azért mert fontos. Hanem mert “tetszik” neki, mert lelkesedéssel tölti el. Egészen oly “szélsőséges módon”, hogy írásainak cenzora kötelezi őt oldalak átírására és a lelkesedés mérséklésére.
Most nézzük a szeretet témájának első szeletét, a hatodik fejezetet:
A 6. fejezet: “a tökéletes szeretetről”, mondja a cím. “A szeretetről, mely jó ha meg van bennünk, ha rendelkezünk vele”. “A szeretet mely tisztán lelki” ahogy azt az első bekezdésben pontosítja.
Egy szándékosan pedagógiai jellegű fejezetről van szó. S ugyanakkor nem is oly nagyon rejtetten önéletrajzi is. Kétféle olvasási mód lehetséges. Az egyik a személyes történet oldaláról: Szent Terézia saját személyes tapasztalatából beszél a szeretetről. Igazából ez az ami számít. A másik, a tanítás oldaláról megközelítve: Teréz szándékozik meghatározni, definícióját adni a szeretetnek, bevezetni abba olvasóit, nővéreit, s egyben bemutatni a “tökéletes szeretőt”, a tökéletes szeretettel szerető embert. Talán a Lovagregények egyfajta visszhangjával a háttérben, azonban sokkal inkább evangéliumi tisztán lelki kapcsolódásokkal, áthallásokkal. A következőkben ezt a két irányt fogjuk mkövetni, megvizsgálni.
A személyes történet oldaláról olvasva: több, mint egy önéletrajz, hiszen az olvasó elé a Szerző szeretet-története rajzolódik ki. Lelkének röntgenképe: meggyőződések, elmúlt és jelenlegi tapasztalatok, vágyak. Egy nyitó, beköszöntő bekezdéssel kezdődik (1.), melyet aztán egy álcázott bekezdés követ (2.). A második nem egy fikció. Ez egy kötelezőnek érzett rész, minden egyes alkalommal, mikor arról van szó, hogy saját személyes, mély tapasztalatát ossza meg, pontosítsa a tanító jellegű írásaiban. Ez az okosságnak, körültekintésnek a jele. Folyamatosan használni fogja a Belső Várkastély c. művében. A következőkben Teréz felidézi erős tapasztalatát, az átmenetet egyik szeretetből a másikba. Akkor történt meg, mikor szemei megnyíltak “az igazság tiszta megismerésére”. Elérzékenyül ahogy visszaemlékezik rá: “mikor egy személyt Istent elvitt arra, hogy tiszta ismeretre, hogy mi a világ, s hogy mi is ez a világ, és hogy van másik világ, és a különbségre, mely az egyik és a másik között van, és hogy az egyik örök, a másik pedig álmodott, vagy arra mit is jelent szeretni a Teremtőt vagy a teremtményeket…” ez a személy “nagyon más” szeretettel szeret.” (3. bekezdés). Máshogy szeret, nagyon különböző módon. Valóságosnak érzi magát. Kineveti saját magát és az egykori “szeretetecskéknek” a felületességét. Most már egy olyan szeretettel rendelkezik, mely “megérdemli a szeretet nevet…” (4-7. bekezdés).
A tanítói oldalról megközelítve. Mint ahogy Terézia anyánk legjobb pedagógiai oldalait általában, úgy ezt is jellemzi a párbeszédes stílus. Gondolatok cseréje, kérdések Terézia anyánk és olvasói, nővérei között, ki mind fiatalok, akik most frissen érkeztek a profán szeretet világából s akik az Alapító Anyában felfedeztek egy ettől különböző szeretetben elveszett szerelmes embert. Ezért a téma tárgyalása felöleli a csoportban előforduló párbeszédet, mintegy felveszi annak fonalát, a problémákat, melyekről korábban beszélgettek. Az első változatban Terézia csupán néhány kérdést, felvetést gyűjt össze, melyeket nővérei előhoztak, melyek felmerültek. A második változatban mindez további kérdésekkel gazdagodik (5-7. bekezdés). Ezen szerkezet körül épül fel az egész téma kibontása. Éppen, hogy csak meghirdeti a témát (3. bekezdés), s máris felvet egy a nővérek szájából elhangzott kijelentést, egy “azt már tudjuk”-at: “Lehetséges, hogy azt mondjátok, hogy ezeket a dolgokat melyeket mondtam, már mind tudjátok” (4. bekezdés). Azonnal megadja a választ: bár tudnátok azt valóban “oly módon ahogy azt a téma megköveteli: bensőtökben bevésve”. Azaz az övéhez hasonló tapasztalatból. (4. bekezdés). A második kérdés, ezúttal az ellenvetés tónusában: “mondjátok nekem…”, hogy akik szeretnek ezzel a “tiszta szeretettel”, mely oly lelki, egyfajta apátiába esnek mások felé: az emberi szeretet hívására “nem tudnak szeretni, sem viszonozni mások szeretetét”. A szeretetre érzéketlen emberek…? (5. bekezdés). Teréz válasza nagyon erős és kissé megdöbbentő: hát jól van, igen, “bizonyos kevéssé fontos szeretetekre nem sokat adnak”. Átmentek az afektivítás egy másik szintjére. Csak itt és innen, az értékeknek és a szeretetnek ebből a másik rendjétől lépnek be a bókok vagy a mély szerető vágyak, kívánalmak játékának területére. Egészen addig, hogy magát Istent vonják bele a barátságba (6. bekezdés). Új ellenvetés: “úgy tűnik nektek, hogy az ilyenek nem szeretnek senkit – nem is tudnak - , csupán Istent.” Mindig ez e szörnyű ellenvetés: az isteni abszolút szeretete, nem üresíti ki minden emberi szeretet tartalmát és értelmét? Terézia nagy szenvedéllyel válaszol: “De igen szeretnek! Sokkal jobban és igazabb szeretettel, és nagyobb szenvedéllyel, és nagyobb igazibb szeretettel: végül, ez a szeretet!…(7. bekezdés). Kétségtelen, emlékezik azon erős, nagy barátaira, akik akkor körülveszik, és arra, hogy szereti őket. Arra az “ötre, akik jelenleg szeretjük egymást Krisztusban” (Ön 16, 7). Hogyan is lehet azt gondolni, hogy ez nem személyesen feléjük fordult szeretet, hanem csak érintőleges vagy éppen visszautasítás! Még egy ellenvetés adódik: ez a megtisztult és oly tiszta szeretet nem marad már távoli és motiváció nélküli? “Úgy fog tűnni nektek, hogy ezek nem azon dolgokért szeretnek, melyeket látnak, (és akkor) mit szeretnek meg? (8. bekezdés). Terézia válasza: ez igaz. Szeretik azt amit látnak. De kifinomult a látásuk, kitágult a retinájuk. Az amit most látnak nem az az “álmodott”, hanem a valóság, mely méltó a szeretetre. “Ezek a dolgok melyeket látnak állandóak”. Örökké tartanak. Egy olyan szeretetet alapoznak meg, amelyik nem múlik el. Pontosan ezért, a szeretet játékában ezek a személyek “nem vetnek hamis kockát” (8. bekezdés). Most végül, Szent Terézia a mérleg serpenyőjébe helyezheti a szeretet általfakasztott motivációk kettős rendjét: azokban a vonzalmakban melyeket ő és a többiek, nővérei maguk mögött hagytak, döntőek lehettek a “természetes kedvesség, szépség” motívumai (8. bekezdés), vagy a világ kincsei, “élvezetek, és megtiszteltetés és a gazdagság” (9.bekezdés). Ebben a másik szeretetben szerepet kapnak a mély értékek, az igazság, a jó, mely tart és nem múlik, magának a barátnak a személye. Innen van tehát a “tökéletes szerető, a tökéletes szeretettel szerető ember” portréja: “az, aki megy és utánozza a szeretet kapitányát, Jézust, a mi kincsünket” (9. fejezet, a fejezet utolsó mondata).
Fejezetről fejezetre olvasva
A Tökéletesség útját.
Testvéri szeretetben élni
7. fejezet
A szeretet témája áthelyeződik a teóriáról a gyakorlatba. Szent Terézia számára ez könnyű és kedvére való. Az előző fejezetben (6.) megénekelte a tiszta szeretet dicséretét, vagy a tökéletes lelki szeretetét. Most a 7.-ben elmondja “hogyan élhető meg”. Hogyan kell a szeretetet élni a tizenkét vagy tizenhárom ”barátnőjének és leányainak” csoportjában.
Ne felejtsük el, hogy a könyv egyfajta “szeretet- nyilatkozattal” kezdődött: “ama nagy szeretet folytán, amellyel irányomban viseltetnek”, és a szeretet mellyel ő fordul nővérei felé: “azt az egyet merem állítani, hogy nagy szeretettel és minden erőmmel igyekszem előbbre segíteni azén jó nővéreimet az Úr szolgálatának útján.” – ahogy azt írja a könyv előszavában (10-11. oldal). Ennek kell tulajdonítanunk, hogy a szeretetről szóló beszédet átjárja a bensőségesség klímája. Egyszerre merész és bizalmas. Veszélyes hangvétel és klíma ez. Különösen, ha hamarosan idegen szemek olvassák. S pontosan ez történt, és ez érhető tetten abban, ahogy Teréz újra és újra átírja ezeket az oldalakat.
Veszélyes lapok… miért?
Még ha maga Terézia anyánk is az aki írja e sorokat végül is egy nőről van szó, aki a szeretetről ír, a XVI. század derekán. Mikor néhány évvel később ő maga merészen arra vállalkozik, hogy az Énekek Énekét magyarázza, egy teológus-barát azt mondja (parancsolja) neki: égesse el azokat a lapokat!
Most is működik egy teológus barát. Már elhallgattatta a 3. fejezet végét, melyben a “nők dicsérete” volt olvasható. Nem könnyű dolog, hogy most e fejezet bizonyos dolgai ártatlannak tűnjenek fel előtte: a tiszta szeretet témája, az izzó és gátlásoktól, komplexusoktól mentes szabadság, mellyel Teréz mindezt kezeli, a teljes (vagy látszólagos) hiánya a félelemnek, bizalmatlanságnak a lehetséges kémekkel, rosszakarókkal szemben, az Inkvizíció vizsgálóival szemben… akik számára ebben a pillanatban az “alumbrados-okra - megvilágosodottakra” és eltévedéseikre való “vadászat” egyik útja éppen a szeretet témája. Ugyanúgy ahogy majd egy évszázaddal később a quietizmus eltévelyedéseinek megállapításánál is. A Tökéletesség útjának ezen lapjai felett tanúi vagyunk egy szembesítésnek Terézia és a teológus ( barát, de cenzor!) között. Ő úgy írta meg, hogy nem fékezte a tollát, anélkül írt, hogy zavartatná magát a művelt előítéletek zűrzavarától. Anélkül, hogy tartana “kopók” jelenlététől. A szeretet témája aranyból van, aranyat ér. Ami őt érdekli az, hogy megszabadítsa a rárakodott salaktól és törmeléktől. A fejezet közepe felé, elhatalmasodik rajta egy érzés és meghirdeti a szeretet boldogságát: “Oh, boldogok a lelkek, akiket ilyenek szeretnek! Boldog a nap, melyen megismerték őket.”. Terézia arra biztatja olvasóit (nővéreit), hogy igyekezzenek ilyen “minőségű” barátokat szerezni. Anélkül, hogy akadályoznák őket az ellenvetések: “Azt fogják mondani nektek, hogy nem szükséges. Hogy elég ha Isten a tiétek. Jó eszköz, hogy Isten miénk legyen, ha barátaival tartunk kapcsolatot.” A barátságban megmutatkozó lehetséges tökéletlenségekkel és megingásokkal szemben határozottan mondja: “mindennek vissza kell térnie a kezdetéhez, mely a szeretet, amelyről beszéltem”, azaz, vissza kell találnia a tökéletes szeretethez. Majd azzal fejezi be a fejezetet, hogy mindenekelőtt és mindenekfelett az a fontos, hogy a közösségben ne hiányozzék a szeretet. Még ha, tökéletlen is, nem legyen szeretet-vákuum, üresség. “Inkább akarom, hogy szeressék egymást és szeressenek gyengédségekkel és kedveskedésekkel… mint, hogy a legkisebb viszály legyen”. Nem ismerjük, hogy mi történt Teréz és a teológus között ezen első változattal összefüggésben. Csupán azt tudjuk, újra elő kellett vennie a kéziratot és át kellett írnia, és még ez is szúrta a teológus-revizor szemét, aki a margóra újra ezt a megjegyzést írta, felhívva a figyelmet (valószínűleg miután kihúzott néhány mondatot) a neki nem egészen tetsző dologra: “Figyelemmel kezelje a fejezethez fűzött jegyzet szerint…”. Terézia anyánknak pedig vennie kellett az ollót és kivágnia 2 oldalt a kéziratból, és újra formálni a fejezet szerkezetét, és az új lapokat a kivágottak helyére ragasztania, elfedve így a cenzor megjegyzését a kéziratban.
A fenti megjegyzés “figyelemmel kezelje” riasztó hang, figyelmeztetés volt. S visszaküld bennünket a 4. fejezet figyelmeztetéséhez, melyben elkezdte a két szeretet témájának tárgyalását Teréz. Ott is használnia kellett az ollót, hogy kivágjon két oldalt (XIX és XX.) a kéziratból és újraszerkessze a szöveget, egyetlen egy oldalba sűrítve mondanivalóját, megrövidítve így írását.
A szeretet programja a “12 olvasó (nővér) számára”
Jól becsapná magát és csalódna az az olvasó, aki a Misztikus szentnek e lapjain egy angyali – valóságtól elszakadt és elspiritualizált (desincarnato y espiritualoide) - szeretet programját keresné. Teréziának már a nyelvezetén is átsüt az emberi melegség, érzékenység és valóságérzés: “mily szenvedélyes szeretet”. “Könnyekből és penitenciából (bűnbánatból) és imádságból készített”, “vágyakból és örömökből”. “Óvatos-figyelmes és féltő”. “Minden önző érdektől mentes”. Vágyakozó, hogy “gazdagodva lássa barátját”. A szöveg így folytatódik tovább is, gyengédségről, beszélve, együttérzésről, részvétről, megpihenésről, elérzékenyülésről, a másik nehézségeinek hordozásáról, átvállalásáról, arról, hogy mennyire érzi és átérzi a másikkal történő dolgokat. Beszél a szeretetből való nyugtalanságról és aggodalomról. Békéről és megnyugvásról… egészen odáig, hogy beszél a pártoskodó szeretet “gyógyíthatatlan pestiséről”, mely képes tönkretenni a az Istennek szentelt barátok (amigas=barátnők) közösségének egységét. S ide elérkezve születik meg a kemény terézi szó: mielőtt ide elérkeznénk – e “nagy rosszhoz” – “ inkább akarnám, hogy a tűz eméssze el a kolostort, elégetve mindenkit.” (11. bekezdés). (ami szinte hihetetlen, hogy a cenzor, se az első, se a második változatban nem tett megjegyzést ehhez a mondathoz.) Látjuk, nincs jelen semmiféle valóságtól idegen életprogram, platonikus teória. Terézia parancsok, utasításoknak egy sorozatára tesz javaslatot a közösségnek, melyek mélységesen evangéliumiak és egyben egyszerűek, a mindennapok tartozéka.
Foglaljuk össze ezeket:
- Mindenekelőtt egy alapmagatartásra vonatkozó utasítás, meghívás: SZERETNI (amar). NE hiányozzon soha a szeretet. Sem a tiszta szeretetre való törekvés, azé mely szenvedélyes és “nyugtalan”, nem hagy se enni, se aludni. Még akkor is, ha a szeretet tökéletlen… csak ne hiányozzon a szeretet a közösségben!
- Második helyen, ott vannak látóterünkben a példaképek. Kettő jól kiválasztott: Krisztus, a “jó szerető”, a szerelmes – “buon amador” - öltözetében úgy, mint Jegyes (Esposo), misztikus módon mindig jelenlévő. S egy asszony, Ágoston édesanyja, Szent Mónika. Ő, mint a kitartó szeretet példaképe.
- Harmadikként: szeretni jelenti együtt szenvedni és örülni a baráttal. Terézia Szent Pál utasításának, tanácsának visszhangjává válik: “gaudere cum gaudentibus, flere cum flentibus” (Rm 12, 15). Ezt ő így fordítja le saját szavaival: “részvéttel legyünk embertársunk iránt még a legkisebb bajaiban is” (6. bekezdés) valamint, ahogy a 7. bekezdést kezdi: “igyekezzetek, hogy nővéreitek körében az üdülés idején, jókedvűek legyetek, úgy amint ez nálunk szokás. Ha pedig valamelyik rászorul arra, hogy felvidítsátok, legyetek vele jókedvűek még olyankor is, midőn egyébként lehangoltak vagytok. Mindez hozzá tartozik a tökéletes szeretethez, de csak akkor ha tapintatosan történik.” A szeretetben egyszerre jelen van tehát a két véglet, örvendezni vele és megsajnálni, együtt érezni, osztozni vele a szenvedésben.
- Negyedikként: a szeretet tettekben mutatkozik meg. A tények jobban szeretnek, mint pusztán a szavak. Egy másik könyvében a Szentanya így fejezi ezt ki: “Nem, határozottan nem, leányaim: az Úr tetteket kíván!”. Tehát, a tanács-utasítás, melynek hitelesítenie kell a közösségben a szeretetet, a munkákban megmutatkozó áldozat(vállalás), nem a fizetségért, hanem másokért: “Nagyon szép bizonyítéka a szeretetnek az is, ha valaki igyekszik megkönnyíteni nővéreinek munkáját és magára vállalja mindazt…” (9. bekezdés).
- A következő a hűség, a becsületesség. Nem elrejteni a másik elől a fájdalmas, de szükséges igazságokat. Minden kettősség nélkül szeretni, tettetés nélkül, hazugság nélkül. Szeretet és igazság együtt haladnak. Az olyan szeretet, amely képes örökké tartani, mindkettőt megköveteli. (4. bekezdés).
- S végül, valamiféle “fény”, mely mindezt a programot átöleli: “gyengédség az akaratban”, rendelkezni az együttérzés képességével, nem szavakban, de tettekben úgy Isten, mint a nővérek-testvérek felé nélkülözhetetlen az “igazi és jó szeretethez”, és a barátsághoz.
Én itt még hozzá tenném az imádságot, lelkierősséget varones fuertes seaias (8. bekezdés)
Árnyékok és nehézségek a szeretet gyakorlatában
Ha Teréz ezekről megfeledkezne, meghamisította volna a szemlélt képet, a tárgyalt témát, elhagyva a valós életet, átmenve a fantáziák idilli világába.
A fekete szeretet rémképe, melyek tönkreteszik a “szeretet szolgálóinak” közösségét, barátság két lefokozásából jön: az egyik egy személyes szint, a szentimentalizmus. A másik közösségi, a pártoskodás. Mindkettő olyan amely kiváltja, provokálja Teréz reakcióját. Elsőként nézzük a szentimentalizmust. Nem arról van szó, hogy ő az ideális szeretet kizárólagos kánonját javasolná, erre kötelezné a többieket. Nagyon jól tudja, hogy olyanokhoz beszél, akik tanulják a felebaráti szeretetet. Szeme előtt tartja, hogy az érzelmi érettség egy hosszú út végén érkezik el. Ezért ismétli oly kitartóan: “ha a kezdeteknél nem is olyan tökéletes… a szeretetnek a módja”, nem fontos. Az amit nem akar, ami ellen küzd, hogy összekeverjük a szeretetet és a szentimentalizmust, az érzelgősséget. Úgy is mondhatnánk, hogy a szeretet lefokozása ez a “kedveskedések, bókok” játékára és a “kedves, bájos szavakra”. Humorosan (iróniával?) írja Teréz: “… ilyenek, mint “életem”, “lelkem”, “kincsem”, és hasonlóak…” Természetesen ott van benne a keserűség is: “ez nagyon nőies dolog”. S az a szeretet, melyet ő javasol erős szeretet, “erős gerincű”, férfias, mint Krisztus szeretete, s van úgy, hogy nőies, mint Szent Mónikáé. Így ír majd az utolsó Lelki fohászban (Exclamaciones): “Milyen nyomorult a halandóknak bölcsessége és milyen bizonytalan az előrelátásuk! Gondoskodjék a Te Fiad Uram a szükséges eszközökről, hogy az én lelkem inkább a Te kedvedet keresse, mint a magáét. Ne büntess engem azzal, hogy megadod nekem amit akarok, vagy óhajtok, ha csak a te szereteted (amely mindörökké éljen bennem) nem kívánja ugyanezt. Haljon meg már végre bennem az az Én és éljen bennem az, aki több mint én és jobb számomra, mint én magam, hogy egészen neki szolgálhassak. Ő éljen és adjon nekem életet. Ő uralkodjék és én legyek az ő rabszolgája, mert az én lelkem nem óhajt más szabadságot. Hogyan is lehet szabad az, aki elfordult a Legfőbbtől? Van-e más olyan nyomorult rabság, mint azé a léleké, amely elengedte Teremtője kezét? Boldogok azok, akikre rá vannak verve Isten jótéteményeinek láncai és bilincsei, és akik képtelenek arra, hogy azokat összetörjék. Erős a szeretet, mint a halál és kemény mint az alvilág (Én 8,6). Boldog az az ember, aki megkapta az Ő kezétől a halálos döfést és akit Ő beletaszított ebbe az isteni alvilága, ahol nem remélheti azt, hogy kiszabadul, jobban mondva nem kell attól félnie, hogy onnét valaha is száműzzék! Azonban jaj nekem Uram, ameddig ez a halandó élet tart, az örök élet mindig veszedelemben forog.”
Szent Terézia nagyon jól ismeri mik a forrásai a széthúzásnak egy emberi közösségben: “pártocskák, külön barátságok, a más lenni utáni vágy, a megtiszteltetés, a mások elismerése utáni vágyakozásocska”, és egy “meggondolatlan szócska, mely megzavarja a békét”.. A kicsinyítő képzős szavak hívatottak kifejezni a jelenség finomságát.
Személyválogató szeretet, melynek gyökerei a külön barátságokban, érzelmek halmozása, birtoklásában, a hatalom utáni rejtett vágyakban, stb. Nagyon jól tudja, hogy ez a fajta “rossz szeretet”, egy zárt közösségben, a megosztás éles késévé válik
“Mikor ez előfordul, vegyék úgy, hogy elvesztek” (10. bekezdés). A teljes sikertelenségnek a mélye krisztológikus: az ami elveszlik a közösségben nem más, mint Krisztusnak a Jegyesnek a szeretete és annak hatása: “legyenek arról meggyőződve, hogy Jegyesüket kitaszították a házból”.. Mintha Júdás árnyéka vetülne rájuk: “féljék, hogy valami Júdás van önök között”. Erre Teréz nem lát más megoldást, mint “azonnal közbelépni, küldjék más kolostorba, vagy “vessék ki maguk közül az ilyen pestist”, vagy “inkább akarnám, hogy a tűz emésszen el bennünket mind” (11. bekezdés).
Szeretetről írni a megélt tapasztalat felől
Természetesen Teréziának van tapasztalata olyan közösségről, ahol felütötte fejét e rossz szeretet… Azonban ahonnan ezek az oldalak forrásoznak az az emberi barátságról szerzett élő és pozitív tapasztalata, az mely őt oda vitte, hogy megtalálja a barátság és a tiszta szeretet igazi értékét. A fejezetben két ilyen tapasztalatot idéz fel, melyek beépültek életébe, ismeretébe:
- azt amit jelenleg – mikor e sorokat írja – megél az avilai Szent József kolostorban, “ahogy azt most látjuk tapasztalatból, Isten jóságának köszönhetően”: szeretet és együttélés, mely közel van az ideálishoz, a tisztához, ahogy azt ő maga meséli el az Alapítások könyvének 1. fejezetében.
- A másik az ő személyes tapasztalata, attól kezdve, hogy elérkezett a tiszta és érett szeretethez; a barátságnak a boldogsága (Oh, boldog lelkek… akiket ilyenek szeretnek!). Terézia tanúságot tesz ról, hogy pontosan ez az ő esete is:”Én tapasztalatból tudom, hogy az Úr után, ha nem vagyok az alvilágban, az ilyen személyeknek köszönhető…”
Már maga a fejezet megnyitása is – “Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet!” – már egy röntgen felvétel arról, amit ő éppen átél. És ki tudja talán egy ki nem mondott emléke a nemrég átélt esetnek, melyben egy fontos, “minőségi” barátot szerzett, azt, akinek átadja majd a Tökéletesség útját, hogy mint teológus cenzor átnézze, leellenőrizze. Csupán néhány hónapja volt, hogy meghatottan, hálával, egészen élő módon mesélte el mindezt Önéletrajzának 34. fejezetében. El kellene olvasnunk ezt a részletet, hogy megtaláljuk a Tökéletesség útjának programját magának Teréznek az életében. Majd ezt követően, újraolvasni ezt a 7. fejezetet egy kettős nézőpontból: a Szentanya tapasztalatának oldaláról közelítve, és az ő szeretet-filozófiája felől, mely életprogrammá vált nem csak az ő számára, de tizenkét nővére, olvasói és egyben minden olvasója, így a mi számunkra is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
