XXII. fejezet: Az elmélkedés

Megmagyarázza, hogy mi az elmélkedés.

Jegyezzétek meg leányaim, hogy az elmélkedés és az ajakima közti különbség nem azon

fordul meg, vajon az ember csukva tartja-e a száját, vagy sem; mert ha én ajakima közben

teljesen felfogom és belátom, hogy Istennel beszélek, akkor ezt az ajakimát elmélkedéssel

kísérem. Ezt mindenkinek meg kell engednie, ha csak azt nem akarja állítani, hogy Istennel

beszél, amikor a Miatyánkot imádkozva az esze egészen másutt jár. Mert aki így gondolkozik,

azzal én nem vitatkozom. Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés—amint hogy az—

akkor legelsősorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek és kik vagytok ti

magatok, mert csak így fogtok Ővele illő módon beszélni. Hogy is tudnátok beszélni a

királlyal és őt illendően felséges-uramozni, vagy pedig az illemszabályoknak megfelelően

tárgyalni valamely főúrral, ha nem éritek föl ésszel, hogy milyen az ő állása és milyen a

tiétek. Mert ezen a rangkülönbségen múlik az, hogy miképpen kell viselkednetek, de meg a

szokáson is; tehát ez utóbbit is ismernetek kell, mert különben, mint afféle együgyű

embereket, utatokra küldenek s nem fogtok semmit sem elérni. Ha pedig nem vagytok

otthonosak ezekben az illemszabályokban, akkor előzőleg tanácsot kell kérnetek s ahhoz kell

magatokat tartanotok, amire benneteket kioktattak. Ez velem is megtörtént. Nem voltam

hozzászokva a fejedelmi társasághoz s mégis, valami fontos okból érintkezésbe kellett lépnem

egy úriasszonnyal, akit az a megszólítás illetett meg, hogy ,,hercegséged”. Igaz, hogy erre jól

kioktattak, de amilyen feledékeny vagyok, meg a szokatlan helyzet következtében is, mikor

megjelentem előtte, egészen kiment a fejemből ez a dolog s én alaposan felsültem.

Mit csináljak? Fogtam magam s mosolyogva megvallottam neki, hogy én

bizony elfelejtettem, miként kell őt címezni s megkértem, engedje meg,

hogy ,,Kegyelmes asszonyom”-nak szólíthassam; s úgy is tettem.1

Hát veled szemben, én jó Uram, szabad talán illetlenül viselkednem? Veled szemben, én

Császárom!2 Ezt csak nem lehet megengedni! Király vagy; Istenem vagy; s a királyságodat

nem kaptad csak úgy kölcsön egy időre! Midőn a Credo3-ban azt mondják: és az Ő uralmának

nem lesz vége, ez mindig jól esik nekem. Dicsőítlek és áldalak Uram mindörökkön örökké,

mert hiszen a te országod állni fog mindörökön örökké.

Ne engedd, Uram, hogy bárki is megengedhetőnek tartsa azt, hogy kizárólag csupán a

szájával beszéljen Hozzád! Hogyan gondolkozhatik így keresztény ember?! És ti, akik azt

állítjátok, hogy nincs szükség elmélkedésre, vajon tudjátok-e, hogy mit beszéltek? Én meg

vagyok róla győződve, hogy nem tudjátok. Fogalmatok sincs arról, hogy mi az elmélkedés;

sem arról, hogy miképpen kell az ajakimát végezni; sem arról, hogy mi a szemlélődés. Mert

ha megértenétek ezeket a dolgokat, nem ítélnétek el az egyik percben azt, amit a másik

percben dicsértek s nem kívánnátok tőlünk, hogy veletek együtt esztelenül beszéljünk.

Ha csak el nem felejtem, a következőkben mindig egy füst alatt fogok beszélni az

elmélkedésről és az ajakimáról, hogy így elejét vegyem minden ijesztgetésnek, amelynek

különben ki volnátok téve. Jól tudom, leányaim, hogy mi mindennek néztek elébe ezen a

téren, mert magam is eleget szenvedtem ilyenek miatt. Azt szeretném, hogy senki se

nyugtalanítson benneteket, mert nagy baj az, ha az embernek ezen az úton nincs meg a lelki

nyugalma. Elég, ha az utas embernek azt mondják, hogy nem jó irányban halad, hogy

eltévesztette az utat: egyszerre kapkodni fog ide-oda s mialatt próbálgatja ezt meg azt az utat,

hiába fárad, elvesztegeti az idejét és későn ér a célhoz.

Azt csak senki sem mondhatja rossznak, ha az ember, mielőtt a zsolozsmázáshoz fogna,

vagy a rózsafüzért kezdené imádkozni, elgondolja, hogy kihez fog beszélni, kicsoda ő maga

és hogy miképpen kell Istennel szemben viselkedni? Pedig én azt mondom, nővéreim, hogy

ha valaki jól megfontolja ezt a két pontot, mielőtt az ajakimába kezdene, akkor máris nagyon

jó elmélkedést végzett.

Az csak világos, hogy nem fogunk valamely fejedelemmel épp oly fesztelenül beszélni,

mint egy magunkfajta szegény emberrel, mondjuk valami napszámossal, akinek teljesen

mindegy, hogy miképpen fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Az, hogy ez a mi Királyunk

annyira alázatos és olyan jóságos irányunkban, csak nem lehet ok arra, hogy mi neveletlenek

legyünk Vele szemben! Amilyen műveletlen vagyok, amúgy sem tudok Őhozzá igazán illő

módon beszélni, de azért mégis meghallgat engem; az Ő testőrei nem utasítanak el és színe

elé bocsátanak, mert ismerik királyuknak áldott jó természetét és jól tudják, hogy kedvesebb

neki holmi műveletlen, de alázatos pásztorfiúnak esetlen beszéde, mint akár a nagy

bölcseknek tudományos érvelése, amelyben hiányzik az alázatosság. De ha már Ő olyan

kegyes és megtűri maga mellett az ilyen magamforma személynek kellemetlen szagát,

mutassuk ki iránta a hálánkat legalább azzal, hogy igyekezzünk szem előtt tartani az Ő

előkelő voltát és méltóságát! Az is igaz, hogy ezt azonnal észre vesszük, amint odaérünk a

közelébe. Ezekkel a nagyurakkal itt e földön úgy vagyunk, hogy ha egyszer megmondták, ki

volt az apja, mennyi az évi jövedelme és mik a címei: azzal minden meg van mondva; mert

hiszen a világ nem az érdemeket nézi, -- még ha volnának is egyébként— hanem az ilyen

külsőségeket.

Ó micsoda nyomorúság ez! Áldjátok Istent, leányaim, hogy sikerült elhagynotok ezt a

hitvány világot, amely nem azt tekinti, hogy micsoda valaki önmagában, hanem azt, hogy

mennyi a birtoka és hány jobbágya van. Ha pedig elfogy a vagyona, azzal együtt fogy el az a

tisztelet, amellyel a világ adózott neki. Hát nem sajátságos dolog ez? Igazán arra való, hogy

nevessetek rajta, amikor együtt vagytok a közös társalgás idején; mert valóban mulatságos

dolog, hogy mily vakságban töltik idejüket a világi emberek.

Ó, mennyei Uralkodónk! Mily csodálatos a Te mindenhatóságod és végtelen a Te jóságod.

Magad vagy a Bölcsesség! Nincs kezdeted, sem véged! Tökéletességeidnek nincsenek határai;

végtelenek és felfoghatatlanok! A csodáknak feneketlen óceánja vagy! Szépséged magában

foglal minden szépséget. Magad vagy az Erő és a Hatalom! Uram segíts! -- kiben volna meg

az összes halandók egyesített ékesszólása, hogy fel tudja fogni (már amennyire idelent

felfoghatjuk, hiszen összes tudásunk nemtudás) és képes legyen másokkal is megértetni

egyet-mást azon számtalan dolog közül, amelyeket meg kellene fontolnunk, hogy csak

valamennyire is megértsük, ki ez a mi Urunk, ez a mi Kincsünk! Igen, fontoljátok meg

alaposan és értsétek meg, hogy kivel akartok beszélni, vagy hogy kivel beszéltek. Ha ezer

éltünk volna, akkor sem tudnánk egészen felfogni, hogy miképpen illik viselkednünk ezzel az

Úrral szemben, akitől az angyalok remegnek, akinek minden engedelmeskedik, aki

mindenható, s akinél az akarás egyértelmű a cselekvéssel.

Elég okunk van arra, hogy gyönyörködjünk a mi Jegyesünk nagyságában; hogy minél

jobban megértsük, kivel léptünk házasságra és hogy milyen életet kell élnünk. Mert—Uram

segíts! -- itt a földön, ha valaki meg akar házasodni, előzőleg nagyon is jól tudja, hogy ki a

jövendőbelije, mi az állása és mennyi vagyona van: s éppen mi nem törődnénk azzal, hogy ki

a mi Jegyesünk, s nem igyekeznénk ezt megtudni még a menyegző előtt, s mielőtt az Ő

házába költöznénk? Ha a földi jegyeseket állandóan foglalkoztatja ez a gondolat, miért ne

foglalkoznánk vele mi is, és miért ne igyekeznénk megérteni, hogy ki ez az Istenember? -- ki

az Atyja? -- micsoda ország az, ahová engem el akar vinni? -- micsoda az a kincs, amit nekem

ígér? -- milyen a természete? -- mivel tudnék a kedvében járni? -- mi okoz neki örömet?

• miben kell megváltoznom, hogy az én természetem megfeleljen az Övének? Mert hiszen

erre kell törekednie a nőnek, ha boldog akar lenni a házaséletben, -- mindenki ezt

tanácsolja neki—még akkor is, ha a férje sokkal alacsonyabb rangú volna mint ő maga.

Veled pedig, én Jegyesem, hát csakugyan minden tekintetben kevesebbet akarnak törődni,

mint az emberekkel?! S ha már ők így gondolkoznak—jól van, az ő dolguk—de akkor

hagyják meg Neked legalább jegyeseidet, akiknek Veled kell élniük. Az az egy igaz, hogy

jó életük van. Ha a jegyes annyira féltékeny, hogy nem szívesen engedi meg arájának a

másokkal való érintkezést, akkor nem volna szép az arától, ha nem teljesítené jegyesének

ezt az óhaját; annál inkább, mert a mi esetünkben ez az óhaj teljesen méltányos: hiszen

Jegyesünkben megtalálunk mindent, amit csak kívánhatunk.

Ez az elmélkedés, leányaim. Nem más, mint ezeknek az igazságoknak a megértése. Ha

ezen gondolatokkal foglalkozva ajakimát akartok végezni, az ellen senkinek sem lehet

kifogása. Csak attól az egytől őrizkedjetek, hogy az Úristennel való beszélgetés közben

szándékosan másra gondoljatok; mert aki így tesz, az igazán nem tudja, mi az elmélkedés.

Remélem, hogy megértettétek, amit mondtam. Adja Isten, hogy mindezt gyakorlatban is meg

tudjuk valósítani. Amen.

 Lábjegyzet-------------------------------------------------------------

1 A következő sorok egészen a bekezdés végéig, csak az Ascurial kéziratában vannak meg.

Fuente nem közli őket. A jelenet, amelyre a Szent céloz, 1562-ben Luisa-de-la-Cerda

hercegnőnél történhetett, Toledóban. A hercegnő elvesztette férjét s Szent Teréziát elöljárói

elküldötték hozzá, hogy vigasztalja meg. Attól kezdve a legbensőbb barátság fűzte őket

egymáshoz. Azt, hogy Szent Terézia nem szokta meg a főrangúakkal való érintkezést, cum

grano salis kell érteni. Cerda hercegnőn kívül bizalmas barátai voltak Janka hercegnő, Fülöp

király nővére; don Teutonio Braganza, portugál királyi herceg, eborai érsek;

Alba herceg és neje és sok más előkelőség. II. Fülöp királyt pedig ő maga szokta—és pedig

nem ok nélkül, -- bizalmas körben tréfásan úgy nevezni: ,,mi amigo, el rey”—az én barátom,

a király. Meg azután az ő saját vére is nagyon kék volt, hiszen előkelő lovagi családból

származott.

2 Bármily szokatlan legyen is magyar fülnek ez a megszólítás, nem tartjuk indokoltnak

változtatni rajta, mert a szentanya: a ,,királyok királya” fogalmat akarja vele kifejezni.

3 A szentmise Credo-jában: cujus regni non erit finis.