3. "Hogy mindnyájan egy legyenek" (17, 20-26)

A. A fordításban talán szokatlan módon használt "egy" [106] kifejezéssel arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy ez a szó itt nem csupán egyetértésre utal. A görög szövegben a hen, vagyis az egy (heisz, mia, hen) kifejezés semlegesnemű alakja áll: tehát valamiféle titokzatos egységre utal. A hen szó a 17,11-en kívül a 21-23. versekben négyszer fordul elő, a 21. versben ugyanis csak egyszer sze­repel: a P⁶⁶, a Codex Vaticanus és a régi fordítások tanúsága szerint e versben egyszerűen ez áll: "hogy ők is bennünk legyenek". [107] - Az egyik modern fordí­tás a perikopa másik versét (20. v.) szövegkritikailag szintén megváltoztatja. E versben néhány kézirat és kései fordítás a jelen idejű igealak ("hisznek") he­lyett jövő idejűt ("hinni fognak") olvas. A jövő idejű alak történeti szemlélet­tel tekint előre az utolsó vacsora terméből a jövőbe, a jelen idejű ellenben megfelel a húsvét utáni helyzetnek. Még az átdolgozott német lutheránus for­dítás is megőrizte a jövő idejű igealakot, mert ez állt a Luther által használt rossz kisbetűs kéziratban. - A 22. vers végén a legtöbb fordításban ez a szókap­csolat szerepel: "mint ahogy mi egy vagyunk". A P⁶⁶-ból és más jó kéziratokból azonban hiányzik az (eszmen) ige. - A német egységfordítás (EÜ) a 24. vers végére beilleszti a "már" szót ("mert szerettél engem már ..."). Ám ez nem szerepel a szövegben. - A 24. vers elejét az EÜ készítői így olvassák: "azt aka­rom, hogy mindazok, akiket". A görög szövegben tulajdonképpen meglepő mó­don a semlegesnemű ("amit": ho) vonatkozó névmás áll (vö. a housz kifejezést tartalmazó szövegváltozatokkal). Vajon arról a titokzatos "egy"-ről (hen) van szó, amelyről fentebb szóltunk? Vagy a hívek összességére kell gondolnunk? (Vö. a pan ho szókapcsolattal a 6,37.39 és a 17,2 versekben, illetve a ho kifeje­zéssel a 10,29-ben). P. W. von Keppler e problémán töprengve ezt a véleményt fogalmazta meg: mindazokra, akiket az Atya a Fiúnak adott, "összefoglalóan az egyetlen ho kifejezés utal". [108]

B. A holt-tengeri leletek tükrében ma már jobban ismerjük a korai zsidósá­gon belül húzódó feszültségeket, főleg miután tudjuk, hogy olyan bőrtekercse­ket is besoroltak a "kolostori könyvtár" állományába, amelyek a kolostoron kívül keletkeztek. [109] - A felső-egyiptomi Nag-Hammadiban talált leletekből [110] új korakeresztény szekták alkotásait ismertük meg. Ezek között vannak a Szetről, azaz Ádám fiáról szóló gnosztikus szövegek, Valentinus követőitől származó írások, hermetikus iratok, egy Tamás-hagyomány, illetve nem gnosz­tikus jellegű írások is. A két leletcsoport azt igazolja, hogy az időszámítást megelőző és követő évszázadok emberei sokkal erősebben hajlottak a viszályra és a feszültségkeltésre, mint azt eddig feltételeztük (vö. az 1 Jn 2,18; 4,1 és a 2 Jn 7 verseivel is). Módszertanilag éppen azért helyénvaló rámutatni az ősegy­házban elterjedt szektásodási mozgalmakra, mert abból indulunk ki, hogy a főpapi imádságban nem valamiféle gyorsírással lejegyzett szöveget tartunk a kezünkben, hanem egy jézusi imát, amelyet olyan szerző fogalmazott meg, aki a Lélek vezetése alatt állt (vö. 16,13). Így az egységért mondott ima egyrészt érthetőbbé válik, másrészt többet mond számunkra is, akik az egyházon belüli polarizálódás korában élünk.

A perikopa befejező részében azonban nem csupán az emberek közti egység­ről van szó, hanem lényegesen többről: az evangélista Isten egységét tartja szem előtt. Ugyanakkor az isteni egység fogalma e részletben "nem a tiszta lé­nyegi egységre vonatkozó filozófiai kijelentésben ... konkretizálódik". [111] E versekben "az akarat, a cselekvés és a szeretet egységéről", azaz elszakíthatat­lan szellemi, élő és viszonyszerű közösségről van szó. [112] A perikopa szövege tehát nem áll a görög filozófia hatása alatt.

Más a helyzet a qumráni szövegekben megfogalmazódó eszmék esetében. A kolostor és az ezt környező barlangok lakói a közösségüket az "egység" vagy "egyesség" (yachad) [113] szóval jelölték, és e kifejezésen az erkölcsi és kultikus jellegű közösségi élet különleges formáját értették. Ennek a közösséget jelölő névnek kifejezetten teológiai alapvonására Cross mutatott rá. [114] A qumrániak úgy gondolták, hogy csak ebben az "egyességben" lehet megfelelő módon visszatérni a Törvényhez, és így Istenhez.

C. Miután Jézus "munkatársainak" csoportjáért (17,6-19) imádkozott, kéré­sét kiterjeszti mindazokra, akik általuk hinni fognak. Látszik, hogy az evangé­lista szándékosan fokozza a "kulcsmondatokat" (C. H. Dodd): "Értük könyör­gök" (9. v.). "Hogy egy legyenek, mint ahogy mi" (11. v.). "Hogy ők is bennünk legyenek" (21. v.). "Hogy tökéletesen egy legyenek" (23. v.). "Hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük" (26. v.). A főpapi ima e harmadik részében kezdődő versek alkotják a kérés középpontját. Ebben a hangsúly arra helyeződik, hogy Jézus imát mond a benne hívő emberiség egészéért, amely nem más, mint az ő egyháza (ekklészia). [115]

Az alábbi táblázat világosabbá teszi a fokozást:

Vajon Krisztus itt az egyháznak olyasfajta egységéért imádkozik, mint ami­lyenre például korunkban az "Una-Sancta-Mozgalom" hívei gondolnak? A kérdés kézenfekvő. Ám az exegézisben elsődlegesen azt kellene megértenünk, hogy János mit akart mondani. Miután már láttuk, hogy az imádság csúcspont­ját egyértelműen a 26. vers alkotja, nem lehet kétségünk afelől, hogy a részlet­ben elsősorban és mindenekelőtt az Istennel való egységről van szó, nem pedig az emberek közöttiről.

Pollard két írásában is részletesen megvizsgálta a kérdést, hogy vajon e perikopa alapján szabad-e az egyház egységét szorgalmaznunk. [116] Helyesen mu­tat rá, hogy ezt a részletet a Szentháromságtanban már a legkorábbi exegéták (Római Hüppolitosz, Tertullianus, Novatianus, Athanasius) is az "egységben fennálló különbözőségekre" vonatkozó elgondolások alapjának tekintették. A 17,11.21-23 versek azonban a hívők egységét az Atya és a Fiú közösségéhez hasonlítják. Ily módon az egység mellett a hívők esetében is számolnunk kell a különbségekkel. A 21. verset tehát nem szabad az egyház egysége mellett szóló érvként felhozni. Erre a véleményre Wenger [117] válaszolt, aki a szövegkörnyeze­tet is szemügyre vette. Szerinte a tanítványok egységének célja nem csupán az, hogy az Atyához és a Fiúhoz hasonlóan tökéletes közösségre jussanak (21. és 23. v.), hanem az is, "hogy elhiggye a világ" (21. v.) és "felismerje" (23. v.): Jézust az Atya küldte. Ha figyelembe vesszük ezt az összefüggést, akkor az Úr kérő imáját bizonyos értelemben az egyház szerves egységének létrehozására irányuló erőfeszítéseink alapjának tekinthetjük. Természetesen azt világosan kell látnunk, hogy az evangélistát nem a mai értelemben vett "ökumenikus szemléletmód" jellemezte. [118]

Az első célhatározói mellékmondat [119] jelentése nagyjából világos: "hogy mindnyájan egy legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned" (21a v.). Krisztus nem uniformizált, hanem szeretetben egyesült közösségét kéri a hívőknek, akik a szektaszellemet elutasítják, mert Istenhez akarnak ha­sonulni.

A második célhatározói mondat megnevez egy célt: "hogy ők is bennünk legyenek" (21b v.). E mondatot kiegészíti és magyarázza a 23a vers: "én őben­nük, és te énbennem".

A harmadik célhatározói mondat megjelöli a feladatot is: a hívők egységé­nek jele a világot hitre kell hogy vezesse. Felidéződik a 13,35 jézusi kívánsága: a keresztények egymás iránti szeretetéről kell felismernie mindenkinek, hogy ők Jézus tanítványai. Most még hangsúlyosabban fogalmazódik meg ugyanez a gondolat: "hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem" (21c v.).

Ezzel a harmadik jézusi kívánsággal kapcsolatban két részletet idéznénk a Koránból. Az elsőből kiviláglik, hogy a kereszténység osztottsága az iszlám kö­vetőinek szemében Isten akaratának látszik: "Jézusnak, Mária fiának (mondja Allah) nyilvánvaló bizonyítékokat adtunk és megerősítettük őt a Szentlélek­kel. Ha Allah úgy akarta volna, akkor nem hadakoztak volna egymással az utánuk jött nemzedékek, miután nyilvánvaló bizonyítékokra tettek szert. Ám egyenetlenség támadt közöttük. Voltak közöttük olyanok, akik hívők, mások istentagadók voltak. Ha Allah úgy akarta volna, nem hadakoztak volna egy­mással. Ám Allah azt teszi, amit akar" (Szúra 2,253). [120] - A második szöveget, amely az ötödik Szúrában olvasható, Mohamed ismét Isten szavaival vezeti be, és a keresztény egység hiányát most büntetésnek tünteti fel amiatt, hogy a ke­resztények nem őrizték meg sértetlenül az isteni üzenetet: "És egyezséget kö­töttünk azokkal [is], akik azt mondják: 'Mi keresztények vagyunk.' De ők [is] elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt [leküldetett] nékik. Ezért vi­szályt és gyűlölséget támasztottunk közöttük, ami a feltámadás napjáig fog tar­tani" (Szúra 5,14).

A keresztények osztottsága az iszlám számára tehát azt bizonyítja, hogy nem a kereszténység a voltaképpeni, az igazi vallás. Az a muszlim, aki ma ismerke­dik meg a kereszténységgel, az egységes egyház képe alapján nem fog eljutni arra a hitre, hogy ez az egyház és alapítója isteni eredetű. A részekre szakadt kereszténység képe inkább az ellenkező hatást váltja ki Mohamed követőiben. A kereszténység tehát mindmáig nem tudta felmutatni Krisztus istenségének azt a bizonyítékát, amelyet a krisztusi egyház egysége jelentene. [121] Ez tragikus tény. Isten ószövetségi népének helyzetére emlékeztet, amely megkapta a pa­rancsokat, de közösségként nem tudta teljesíteni. Miért nem adott Krisztus az ő egyházának elegendő kegyelmi erőt a keresztény egység megvalósításához, illetve megtartásához? A kérdés hasonlít ehhez: miért nem adta meg Isten a zsidóságnak az erőt ahhoz, hogy közösségként eljusson a megígért Fölkentbe vetett hitre? - Izraelnek csak választott maradéka nyerte el az ígéretet, és úgy látszik, az egyház is csak részleges egységben képes az üdvtervet valóra váltani. Erre természetesen éppúgy nincs mentségünk, mint ahogyan a zsidóknak sem volt.

A 20-21. és a 22-23. versek több tekintetben megfelelnek egymásnak. A bevezető mondatot mindkét esetben három ("hina" szóval kezdődő) célhatáro­zói mellékmondat követi, amelyek közül az első megjelöli a célt: "hogy egy legyenek". Ezután ez a cél mindkét esetben kiterjed az isteni egységre is. A befejező részben mindkétszer arról esik szó, hogy ebből az egységből a koszmosz-nak fel kellene ismernie Jézus isteni eredetét.

A 20. vers kapcsán gondolhatunk arra, hogy a Lélek együttműködik az apostoli igehirdetéssel (vö. 15,26-27). Valószínűleg a 22. vers megértéséhez is a "Lélek" adja a kulcsot. Thüsing megjegyzi, hogy a 22. versben említett dicső­ség Jézusnak arra a dicsőségére utal, amely által ő "telve van kegyelemmel és igazsággal" (1,14). Arra is gondolnunk kell - mondja -, hogy Jézus éppen ebből a teljességből tudott "kegyelmet kegyelemre" árasztani (1,16), mint ahogy a "Lelket" is mérték nélkül adja (3,34). [122] Ezután olyan gondolatot fogalmaz meg, amely a 22. vers megértése szempontjából lényeges: "A Jézust átható atyai szeretet a maga dinamikájában övéire is ki akar áradni. A Szentlélek (!) műve általi megdicsőítés Jézusnak a 17,5-ben említett személyes megdicsőülé­séből fakad."

Nagyon feltűnő volna, ha az "igazság Lelkéről" - akinek tevékenységéről a búcsúbeszédek többször említést tettek - a főpapi imában még közvetve sem hangozna el semmi. Éppen ez az ima beszél ugyanis a háromságos egy Istennel való egységünkről.

A 24. és 26. versekből világossá válik, hogy a Fiú voltaképpeni dicsősége a felé irányuló atyai szeretetben áll, s hogy ő éppen ezt a szeretetet ajándékozza tovább: "hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen" (26. v.). Arra a kérdésre, hogy mire utal a 22. versben a dicsőség szó, Maldonatus így adja meg az átmenetileg helyes választ: "Végül is végy el a claritas (dicsőség) szóból egy betűt, és eljutsz a jelentéséhez: caritas (szeretet)." [123]

Kérdés azonban: végső fokon mit értsünk ezen az isteni szereteten, ha nem mást, mint "Isten ajándékát" (4,10; vö. ApCsel 8,20), vagyis az ő Lelkét? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 22. versben a doxa (dicsőség) szót min­den további nélkül kicserélhetjük a pneuma (Lélek) kifejezéssel. Ám úgy lát­szik, hogy az a "dicsőség", amelyről itt szó van, azaz a jó "fontossága" olyany-nyira a Lélek tevékenységéből fakad, hogy az egyik adomány jelenléte felté­telezi a másikét is, és fordítva. [124] Krisztuson nyugodott meg a Lélek (vö. 1,32: a Jordánnál leszállt rá; Iz 11,2: az Úr lelke nyugszik Izáj törzsökén), mert Atyja szereti őt. Ő szabadon megajándékoz bennünket az általa birtokolt kegyelem és Lélek isteni teljességéből. Az emberi "dicsőség", azaz a maradandó és "fontos" érték csak erre az ajándékra alapozódhat. Jézus pedig megadja a dicsőségnek ezt a kegyelmi adományát, "hogy egy legyenek, ahogy mi egy" vagyunk (22b v.). A nekünk adott Lélek gondolata kiegészítőleg még érthetőbbé teszi, hogy miért kell egységet alkotni, és e közösség miért hasonlít a Fiú és az Atya egysé­géhez: mindkettőben ugyanaz az egységesítő hatalom tevékenykedik, "az igaz­ság Lelke, aki az Atyától származik" (15,26).

A 23a kapcsán nemcsak a 21. versre kell visszagondolnunk, hanem a 14,15-23-ra is. Ebben a részletben volt ugyanis szó arról, hogy a háromságos egy Isten bennünk lakozik. Ha azonban Isten beköltözött a mi véges világunkba, ez azt jelenti, hogy mi még inkább behatolhatunk a végtelen Isten létének teljessé­gébe. Már a kinyilatkoztatott valláson kívül is érvényben volt a tétel: "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Ám ebben a kérő imában Jézus ezenfelül a számunkra megnyíló személyes Isten egységéről és az Isten felé kitá­guló emberi egységről beszél, hogy közösségben legyünk az "Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal" és ezáltal "örömünk teljes legyen" (1 Jn 1,3-4).

Ily módon megértjük, hogy a következő célhatározói mondat (23. v.) miért így hangzik: "hogy tökéletesen egy legyenek", illetve: "teljessé váljanak egysé­gükben". A Fiú azt a legnagyobb célt kívánja nekünk teremtményeknek, amelyre az emberi lélek egyáltalán vágyakozhat: egységben lenni egymással és Istennel. Ez az egység ama szeretet által valósul meg, amely még a tökéletlen embert is szeretni tudja, hogy ezáltal őt értékessé és a baráti közösségre képessé tegye. Az egységben való teljességünkre vonatkozó jézusi szavak az emberi vá­gyak mindenkor érvényes célját fejezik ki. Ez a rövid mellékmondat (23b v.) fokozást jelent a 3,16-hoz képest, amely a világ iránti isteni szeretetről beszél. Ennél szebben aligha lehetne megfogalmazni a keresztény remény lényegét. [125]

A hatodik célhatározói mondat (23c v.) arra a hitre utal, amelyet szere­tetünk biztosíthatna a világ számára. E kívánság visszahív bennünket földi va­lóságunk talajára. E realitás azt mutatja, hogy a keresztények egy lényeges terü­leten kudarcot vallanak. A 23c-ben a 21. verstől eltérően a "hogy felismerje a világ" mellékmondat így folytatódik: "és úgy szeretted őket (a hívőket), aho­gyan engem szerettél". A keresztény egység jelének nemcsak arra a hitre kel­lene eljuttatnia a világ lakóit, hogy Jézus Isten Fia, hanem annak felismerésére is, hogy a keresztények Isten által szeretett és kegyelmével megajándékozott istengyermekek. A világnak fel kellene ismernie, hogy a Küriosz köré gyüle­kező közösség, az "egyház", azt a földi Jézust képviseli a világban, aki felett elhangzott az Atya szava: "Ez az én szeretett Fiam" (Mt 3,17 és párhuzamos versek).

Miközben fájlaljuk, hogy csak tökéletlen módon teljesítjük Krisztus kérését, nem tehetjük meg, hogy ne vessünk egy pillantást a szentek sokaságára is: ők az egyetlen szőlőtő szőlővesszőiként gyümölcsöt hoztak (15,5). Aztán arra is gondolnunk kell, hogy "vízből és Lélekből" (3,5) újjászületve minduntalan emberek ezrei emelkednek ki a keresztelőmedencékből. Róluk megszorítás nélkül elmondható: Isten gyermekeivé váltak, olyan gyermekekké, akikben Isten Lelkének dicsősége lakozik, és akikben az Atya szeretni tudja Fiát.

A 24. versben Jézus nemcsak azt kéri, hogy egykor mindazok, akik neki "adattak", ott legyenek, ahol ő (miként a 6,37, a 12,26 stb. verseiben), hanem elsősorban azt, hogy láthassák a Fiú "dicsőségét". Jézus olyannyira egységben érzi magát a közvetlenül megszólított "Atyával", hogy ezt mondja: "akarom" (theló). Máskor sosem szólt így az Atyához. Itt már közösségben tudja magát vele és az ő hatalmával (vö. a 17,2-vel és a neki adott "nevet" említő 17,11-gyel). Ez a tetszésére bízott kérés az ő végső akaratát fejezi ki. "Ily módon az 'akarom' kifejezés valóságos testamentum jelleget ölt." [126]

Szabad akaratunknak, amelyet az Isten akaratával való egyesülés nem szün­tet meg, hanem tökéletessé tesz, e jézusi akarathoz kellene igazodnia: ő a halál­lal szemközt hajlíthatatlan, erős, önálló, mégis egységben van az Atya akaratá­val.

Krisztus azt akarja, hogy mi is ott legyünk, ahol ő öröktől fogva volt és van. Gondoskodik életünkről az örök hazában. Már a 12,26-ban megfogalmazódott a gondolat, hogy annak, aki Jézust szolgálta és követte, ott kell lennie, ahol a Mester tartózkodik: "És ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is." A búcsú­beszédek elején Jézus még egyértelműbben nyilatkozik: "Atyám házában sok lakóhely van ... elmegyek helyet készíteni ..." (14,2).

A búcsúbeszédekben és a főpapi imában időnként olyan eszkatológia jelenik meg, amely a végső nap és az örök boldogság valamennyi eseményét úgy tün­teti fel, mintha ezek elővételezett formában az eleven hit áthatotta földi élet valóságához tartoznának (vö. főként a 14,18-21 verseivel). Ezért is értékes most számunkra ez a jézusi végakarat. Kétségtelen, hogy a Krisztusnak, a Föl­kentnek emberré levésével már megkezdődött a végidő, az eszkaton. Ez a korai zsidó tanítás nagyon erős visszhangra talált János evangéliumában. Újjászületé­sünktől kezdve pedig már most részesülünk az ő örök életéből (vö. a Mártához szóló 11,26-tal). Ennek ellenére János eszkatológiája nem azonosítja minden további nélkül az eszkatont a hitből fakadó földi élettel. A János-evangélium Krisztusa is valami nagyobb, tökéletesebb és boldogítóbb állapotba "akar" el­juttatni bennünket: "hogy lássák az én dicsőségemet".

Ez az alapja annak, hogy Krisztus azt akarja, mi is ott legyünk, ahol ő örökké van. Nem a hozzátartozók viszontlátásáról beszél, és nem is olyan rövid együttlétekről, mint amilyenek a Feltámadottal való találkozások voltak. Örökké tartó látásra gondol. [127] E látás tárgya a Fiú dicsősége, az Atya által szeretett lénynek fényessége és szépsége (24b v.). [128]

Az egybetartozó 25. és 26. vers harmadik fokozásként az "én igaz Atyám" megszólítással kezdődik. [129] Már a 16,8-10 verseivel kapcsolatban is megjegyez­tük, hogy az "igazság" fogalma szövegeinkben közelebb áll a jóságéhoz és irga­loméhoz, mint a büntetéséhez. A 25. versben már az "igaz" és az "Atya" sza­vak összekapcsolásának ténye is arra utal, hogy Jézus itt nem valamiféle bün­tető bíróhoz folyamodik. Az "igaz(ságos)" és az "igazság" szavak a száműzetés után a korai zsidóság világában egyre inkább a szent, a kegyes és a valódi kife­jezésekkel váltak rokon értelművé. Így a holt-tengeri közösség alapítója, va­gyis "az igazság tanítója" az igazi, a szent és a valódi tanító. A kereszt alatt álló százados csodálkozva jelenti ki: "Ez az ember valóban igaz volt!" (Lk 23,47). Annak ellenére, hogy mi ezt fordítva tennénk, az evangélista a fokozásban a "szent" szótól kiindulva jut el az "igaz" kifejezéshez. [130] - Lássunk még egy pél­dát! A Zsolt 116,5 szerzője így imádkozik: "Az Úr kegyelmes és igaz, és a mi Istenünk irgalmas (eleémón ho küriosz kai dikaiosz)." Az "igaz", a "kegyelmes" és az "irgalmas" kifejezések tehát rokon értelmű szavakként állnak egymás mellett.

A megszólítást követő "és" (kai) kötőszót a mondottak alapján így is érthetjük: Atyám, te felettébb irgalmas vagy, és a világ ennek ellenére sem vi­szonozta szeretetedet ("nem ismert meg" téged)! A következő (25b v.) kai kötőszót pedig ennek ellentéteként foghatjuk fel: ők azonban felismerték. Isten lényegéhez tartozik az ő túláradó szeretete. Az Atyaistennek ezt a természetét nyilatkoztatta ki Jézus például akkor, amikor így szólt Nikodémushoz: "Mert olyan nagyon szerette Isten a világot, hogy egyetlen nemzett Fiát adta" (3,16).

Minthogy Isten "neve" nem más, mint az ő lényege, amennyiben mi ezt fel tudjuk fogni, a 26a ("és megismertettem velük a te nevedet") körülbelül azt jelenti, amit Jézus programszerűen mondott Nikodémusnak.

A személyes Isten megismerése a vele való egyesülésre utal. Jézus megnyitja nekünk az utat, amelyen hittel az Atyához mehetünk, és azt is, amelyen keresztül az Atya szeretete eláraszt bennünket: "hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen" (26b v.).

Meglepő módon még a 26c-ben így folytatódik a szöveg: "... és én őben­nük". A Fiú önmagát is odaállítja a szeretet mellé, amelyet az Atya a Fiúnak ajándékoz, és amely általa tovább árad a hívők felé: a szeretethez hasonlóan és ezzel együtt ő is örökké az emberek szívében akar lenni. Hajlunk arra, hogy a perikopa befejező szavaiban a "szereteten", amelynek bennünk kell maradnia, a másik Paraklétoszt értsük. Jézus a búcsúbeszédekben ígéri meg őt: "Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Paraklétoszt ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké ... Ti ismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek van". Majd így folytatja, hogy ne csupán a másik Paraklétosz érkezésére, hanem a saját visszajövetelére is ígéretet tegyen: "Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzá­tok" (14,16-18).

A befejező 26. verssel kapcsolatban a modern és a régi értelmezők általában az Atyának a Fiú felé irányuló szeretetére gondolnak, amely a Fiú megtestesü­lése által árad ki az emberekre. Tudomásunk szerint mindmáig csak Rupert von Deutz († 1135) magyarázta másként a szöveget. Szerinte a befejező sza­vakban Jézus utolsó alkalommal kéri az Atyától a Lélek ajándékát egyháza számára: "Közismert és kétségtelen tény, hogy a Szentlélek az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete. Tehát a kérés ('hogy az a szeretet, amellyel engem sze­rettél, bennük legyen, és én őbennük') egyenértékű ezzel: hogy eljöjjön hozzá­juk a Szentlélek, a Paraklétosz, és minden igazságra megtanítsa őket; s ha ő már bennük lesz, a hit és e szeretet Lelke által én is a szívükben fogok la­kozni." [131]

D. Ezúttal is vessünk egy pillantást a többi újszövetségi iratra! A nekünk ajándékozott isteni szeretetben Pál apostol a Lelket látja, amikor ezt írja: "szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által" (Róm 5,5). A Lélekről és a dicsőségről olvassuk a 2 Kor 3,18-ban, hogy "az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre" kell átformálódnunk.

Gerhard Kittel a doxa és a tágabb értelmű pneuma fogalmának kapcsolatára (vö. 2 Kor 3) vonatkozó vizsgálódásait ezekkel a szavakkal fejezi be: "Világo-san látszik az a vonal, amely innen a Jn 17-hez vezet. Az utóbbiban megfogal­mazódó eszme más szavakkal mondva szinte ugyanaz, mint a 2 Kor 3-ban kife­jeződő gondolat." [132] Ám ebben a fejezetben Pál éppen ezt állítja: "Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság (ho de küriosz pneuma esztin; hou de to pneuma küriou, eleutheria)" - (2 Kor 3,17).